Régi képek Nagyváradról .

Régi képek Nagyváradról cimű diafilm nagyszerűen bemutatja a huszadik század elején újjá épitett Nagyváradot. A mai Nagyvárad hasonlit a régihez,mert nem lett lerombolva. Valószinű,hogy érdekesség ez sokak számára is .Megnézhető az album :
http://picasaweb.google.ro/knkaresz/

Aneroxia és bulimia .

Aneroxia és bulimia .

Tisztelt Olvasó ' Az anorexia és bulimia betegségek az evéssel vannak kapcsolatba.Az egyik túl sokat ,a másik pedig túl keveset eszik.Ez a cikk tájékoztató jellegű.Beszélje meg az orvosával '
Forrás:
http://bulimia.lap.hu/
http://anorexia.lap.hu/

Anorexia .

Az anorexia nervosa elnevezés valójában megtévesztő, mert szó szerint idegi eredetű étvágytalanságot jelent, noha a betegek - noha kórosan soványak - valójában nem vesztik el az étvágyukat.

A téma cikkei
4/1 A táplálkozás magatartási zavarai
4/2 Az anorexia (anorexia nervosa)
4/3 A bulimia (bulimia nervosa)
4/4 Egyéb táplálkozási zavarok

Az anorexia nervosa szórványos leírásai - művészekről, böjtölő szerzetesekről - már évszázadokkal korábban előfordulnak. Gull már 1873-ban leírta az anorexia hysterica kórképet, mely mára anorexia nervosa néven ismert.

Kezdetben kizárólag a kórkép szervi hátterének vizsgálata állt előtérben, a tudomány mai állása szerint azonban az anorexia genetikailag is megalapozott betegség, de a kórkép hátterében elsősorban pszichológiai tényezők játszanak szerepet. A genetikai háttérre utaló adat, hogy az egypetéjű ikrek között a probléma együttes előfordulásának akár 50 százalék is lehet a valószínűsége, de az adatok értékelésekor mérlegelendő a közös környezeti hatások (azonos családi háttér és nevelés) szerepe.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

Ön tudta?
Több divatház is harcot indított a súlyos anorexia ellen, és 18-as testtömeg index alatt nem hagyta fellépni a modelleket.
Az anorexiás panaszok a serdülőkorral jelenhetnek meg, leggyakrabban 13-18 éves korban kezdődik, nőknél előfordulása tízszer gyakoribb. A vezető tünet egyfajta "súlyfóbia", félelem az elhízástól. Ebben korunk szépségideálja, a média és a divat szerepe vitathatatlan. Döntően napkainkban is csontsovány modelleket látni a kifutókon, továbbra is a sovány alkat az irigyelt forma, követendő minta elsősorban a fiatal nők, lányok számára.

Az anorexia gyakran tudatosan megkezdett fogyókúrával indul, melyet az egyén "nem tud abbahagyni". A fogyókúra ötlete egyébként gyakran a családtagok, barátok megjegyzéseinek hatására születik meg. Tinédzserek között gyakran komoly fogyókúrás szövetségek alakulnak, szinte fogyókúrajárvány tör ki. A lányok abban versengenek, ki tudott jobban fogyni, tippeket, módszereket cserélnek, biztatják, támogatják egymást. Sajnos interneten is viszonylag könnyen találhatnak kapcsolódó, támogató oldalakat.

A beteg elkezd válogatni az ételek között, és egyre több, általa károsnak vélt étel, ételcsoport fogyasztását hagyja abba. A fokozódó bajt szerencsés esetben előbb-utóbb észleli a beteg környezete ("Olyan sovány vagy kislányom, eszel eleget?"), de a folyamat megállítására tett erőfeszítéseik gyakran csak újabb feszültségek, konfliktusok forrásává válnak. Így végül a beteg előbb elkerüli, végül teljesen felhagy a közös családi étkezésekkel, és csak maga eszik ezt-azt.
Anorexia: testi leépülés és lelki zavarok
Sissi és az anorexia
Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy a táplálkozászavarok nemcsak a mai modellek betegsége. A XIX. század egyik legendás szépsége, Erzsébet királynő (Sissi) is hasonló tünetekkel küzdött: 170 centi feletti testmagasságához mindössze 50 centis derékbőség párosult. Tüneteire legyen példa egyik udvarhölgye, Festetics Mária grófnő korabeli nyelvezetű levele, melyben mint mindig, ezúttal is írt Őfelsége állapotáról "kolléganőjének", Ferenczy Idának:
"Ő felsége mondom neked uj néz ki - hogy az embernek fáj a szíve. Persze a "cura" is - de gondolt a rögeszmét hogy hízik. Hát érted hogy ilyen curával lehetetlen jól kinézni és hidd el - ha nem kérném annyit - mint tészem - azt hiszem már éhen hált volna meg!! Keveset aludni - sokat járni - vaddon izzadni - nem enni - fürödni - inni - rémítő."

Ennek az életmódnak a hatására a testsúly gyorsan csökken, a betegség diagnosztizálásakor előfordul a 30-40 százalékos mértékű súlyvesztés. A testi leépülés életveszélyes állapotba sodorhatja a beteget, aki akár már járni sem tud, de még mindig az elhízástól retteg. Jellemző a fokozódó szőrnövekedés, és a nők menstruációs ciklusainak felborulása, majd a vérzések elmaradása, melyek a hormonháztartás fokozódó zavarára utalnak.

A testi leépülést egyéb, pszichés tünetek kísérik. Gyakran társul a folyamat depresszióval, hangulati labilitással, igen kifejezett szorongásos tünetekkel. Sajnos a pszichés folyamatok részeként a betegségbelátás képessége is megszűnik, ez késlelteti a beteg orvoshoz kerülését, és nagyban nehezíti gyógyítását.

Jellemzően a betegeknek testkép zavaruk van, azaz akkor is kövérnek látják magukat, mikor valójában már csontsoványak. Ugyanakkor a többi ember testsúlyát, alkatát jól ítélik meg. A testsúly csökkentésére az ételek megvonásán túl megerőltető sportokat, hashajtást, vízhajtást is végezhetnek. Az anorexias kórtörténet tünetei változhatnak az idő előrehaladtával, és bulimiás állapotba mehetnek át, vagy a két kórállapot akár váltakozva is jelentkezhetnek.
Mit lehet tenni anorexia esetén?

Az anorexia kezelése összetett, igen nehéz, hosszadalmas folyamat. Még ma is viszonylag magas a halálozás aránya, 20 éves fennállás esetén 15-20 százalék!. A súlyosan leromlott testi állapotú (30 kg alatti súly) beteget mindenképpen kórházban kell kezelni, az intravénás tápláláson, életfunkciók monitorozásán túl már ekkor meg kell kezdeni az érdemi terápiát.

(WEBBeteg - Dr. Dinya Zoltán, pszichiáter)
4/1 A táplálkozás magatartási zavarai | 4/2 | 4/3 A bulimia (bulimia nervosa

Anorexia nervosa

Mi az anorexia nervosa?
Az anorexia nervosa egy evési zavar, melyre jellemző a kóros soványság (a normál súly kevesebb, mint 85%-a), a torzult testséma érzékelés és az (irreális) félelem az elhízástól.

Mi okozza az anorexia nervosát?
Az anorexia nervosa okát nem ismerjük. A betegség rendszerint normál fogyókúrázási hajlammal kezdődik a kamaszkorban és lassan fokozódik beteges soványsággá. A betegség kialakulásában öröklött és környezeti tényezők egyaránt szerepet játszhatnak, ezeknek a gyerekeknek a családjában gyakoribb a mentális betegség és a függőséget okozó anyagok használata (alkohol, dohány, kábítószer). Ezek a gyermekek inkább szorongásokkal küzdő, magukba forduló psychével rendelkeznek.
Az anorexia 95%-ban pubertáskorú lányokban fordul elő. Becslések szerint a 15-19 éves lányok kevesebb mint fél százaléka anorexiás. Az anorexia nervosában szenvedő gyermekek olyannyira keveset esznek, hogy szervezetük állandó hiányállapotban van, fáradékonyak, rossz közérzet gyötri őket, felborul a menstruációs ciklusuk (akár el is maradhat a menstruáció: amenorrhoe). A betegség korai felismerése és kezelése fontos az egyéb betegségek kialakulásának megelőzése végett.

Milyen típusai vannak az anorexiának?
A kalóriák bevitelének csökkentésére két módszer kínálkozik (mindkettő előfordulhat anorexiában):

* megszorítás: a gyermek egész egyszerűen nem hajlandó ételt magához venni (különösen a szénhidrát- és zsírtartalmú ételeket)

* bulimia: a gyermek "rohamokban" nagy mennyiséget eszik, majd hánytatja magát vagy nagy mennyiségű hashajtó segítségével szabadul meg az elfogyasztott ételtől.

Mik az anorexia tünetei?
(Ezek a tünetek sok más betegség tünetei is lehetnek.)

* alacsony testsúly (a magassághoz és az életkorhoz viszonyítva kevesebb, mint 85%-a a normálnak)
* túlzott félelem az elhízástól (még akkor is amikor a gyermek súlya folyamatosan csökken)
* testsémazavar (a beteges soványság ellenére a gyermek túlsúlyosnak ítéli magát)
* a gyermek a táblázatokban kimutatott minimum testsúly eléréséhez szükséges hízást is visszautasítja
* a menstruációs ciklus elmaradása (egyéb ok nélkül)
* túlzott, erőltetett testmozgás
* az éhségérzet letagadása
* az étel előkészítésével való túlzott foglalatoskodás
* furcsa étkezési szokások

A következő szervi tünetek már a kóros soványság következményei:

* száraz bőr és nyálkahártyák>
* hasi fájdalom
* székrekedés
* fáradtság
* fokozott melegigény (a hideget rosszul tűri a gyermek)
* a bőr sárgás elszíneződése

Hogyan diagnosztizálják az anorexia nervosát:
A gyermek szülei, tanárai és barátai felvethetik a betegség gyanúját, amit aztán pszichológus vagy pszichiáter a kórtörténet és feltáró beszélgetések alapján megerősít. Gondos belgyógyászati vizsgálat azért szükséges, hogy az esetleges szervi megbetegedéseket kizárjuk.

Az anorexia nervosa kezelése
A kezelés minden esetben egyénre szabott. Az első és legfontosabb feladat az alultápláltság felszámolása, ha máshogy nem parenteralis (intravénás) táplálással. Az általános állapot rendezése után pszichoterápia következik, és ha az anorexiához más mentális zavar is társul (pl. depresszió), akkor gyógyszeres kezelés. A kezelés folyamán a családnak, illetve a beteg közvetlen közelében élőknek fontos szerep jut a beteg pszichés támogatásában.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért vagyok ily törékeny?
Fókuszban a férfitest



"Ahogy elkezdtem a testépítést, borzasztó nagy változáson mentem át: 58 kilóról két-három hónap alatt ilyen 75 kilóra fejlődtem." - nyilatkozza egy most már száz kiló feletti izomkolosszus, aki ha belenéz a tükörbe, még mindig elégedetlen.

Anorexia nervosa és annak férfi megfelelője
A főleg fiatal nők körében előforduló anorexia nervosa pszichés kórkép: testképzavar -kövérnek érzi magát, jóllehet, pont az ellenkezője -, mely evészavarral, nagyon kevés kalória bevitelével társul. Altruista magatartással, aszketikus ideálképpel jellemezhető, melyben az egyén fél. Fél a közelségtől, melegségtől. Elutasítja a testből fakadó minden igényt. Emellett erős a karcsúság ideálképének kialakítására tett törekvése, aminek létrejöttében nagy szerepet játszik a médiából sugárzó manökenkép, a kívánatosnak hirdetett Barbie baba-alkat stb.. A betegek uralkodni akarnak saját testük fölött, amely sajnos sokszor túl jól sikerül, és halálos kimenetellel ér véget.
Ennek férfi megfelelője az inverz-anorexia, amely egy időben tűnt föl az anorexia nervosával. Pontosan ugyanúgy, ahogy a 17-24 éves nőknél, a hasonló korú férfiaknál testképzavar - (túl soványnak ítéli magát - és evészavar (extrém ételpárosítás, túlzott fehérjefogyasztás) képében nyilvánul meg. Hangsúlyos szerepet kap a táplálkozás és testépítés. Egész életét izmai gyarapítására áldozza.


"Állandó harc és küzdelem"
Az inverz anorexia komoly, életet veszélyeztető evészavar, amely állandó evéssel és jelentős testtömeg gyarapodással jellemezhető. Főleg fiatal, 17-25 év közötti férfiaknál fordul elő, akik elutasítják az életkorhoz, testmagassághoz, testalkathoz, aktivitási szinthez tartozó normál testtömeget. Kifejezetten félnek a fogyástól, soványságtól, állandó gyengeségérzés, szigorú testépítő-edzés, testtömegre és testalkatra irányuló, extrém figyelem jellemezi őket. Lássuk, hogyan fogalmaz táplálkozásáról egy testépítő, egy mai, evészavarral küzdő "Toldi Miklós":
"Napi hat-hétszer eszem elég nagy mennyiséget, odafigyelek rá, hogy meglegyen az elegendő húsmennyiség, minőségi fehérje, viszek még be táplálék-kiegészítőket is, de azért nem vetem meg annyira a "szemetebb" kajákat sem, mint például a pizzát. Tulajdonképpen ez a testsúly-kilógrammonként ez a 3-4 g fehérjét kell ilyenkor bevinni. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk 90 kiló vagyok, ezért 320 g fehérjét kell fogyasztanom összesen hússal, táplálék-kiegészítővel, mindennel együtt. És hát borzasztó sok szénhidrátot. Ha már nem viszek be megfelelő mennyiséget, akkor már kezdek lefogyni, nem bírom tartani magam, tehát ez eléggé nehézkes. Ez egy állandó harc, küzdelem.
Szálkásítás időszakában drasztikus megvonás van, ez azt jelenti, hogy ezeket a szemét kajákat teljes egészében kitörlöm, és nagyon odafigyelek a zsírra, cukorra, sóra. Ez azt jelenti, hogy csak a nulla százalék zsírtartalmú joghurtokat fogyasztom, és teljesen kiiktatom a sót az étrendemből. Ezzel el lehet érni azt, hogy teljes egészében kemény lediétázott fizikumot érjek el."- árulja el titkait a hatalmas testű fiatal férfi.
Figyelj fel a tünetekre!
Az inverz anorexiát számos tünet jellemzi, amely feltűnő lehet a környezet (barátok, rokonok, ismerősök, iskolatársak) számára is. Az alábbiak tartoznak ide:

* Nagymértékű testsúlynövekedés.
* Kalóriaszámlálás, az élelmiszerek tüzetes vizsgálata zsírtartalom, energiatartalom szempontjából.
* Bizonyos ételek kiemelt fogyasztása (pl. tejföl, csirkemell, protein shake, stb.).
* Soványság gyakori hangoztatása.
* Félelem a testi gyengeségtől.
* A jóllakottság tagadása.
* Szigorú testedzési program, figyelmen kívül hagyva az időjárást, fáradtságot, betegséget, sérülést stb.
* Barátok és régi programok elutasítása.
* Általánosságban a viselkedés és attitűd jelzi a testtömeg növekedést és ételkontrollt, amelyek mint fő tünetek jelennek meg.
* Táplálék-kiegészítők rendszeres fogyasztása, melyek között sokszor nem megengedett, egészségkárosító készítmények (pl. tesztoszteron, növekedési hormon származékok) is szerepelhetnek.

Konditermi vizsgálódások
A férfi test egy mesterséges kép, egy pszichikailag ellenálló konstrukció, mely sértetlenséget mutat, de ez valójában az önértékelés gyengeségének kompenzációja. (Alain M. Klein, 1993.)
1996-ban Dr. Fedor István vezetésével az egyik vidéki testépítő klub tagjaival végeztünk vizsgálatot. Arra kerestük a választ, hogy milyen indíttatásból kezdték el ezt a sportágat és vajon lehet-e párhuzamot találni a testépítők és az anorexia nervosás nők pszichológiai jellemzői - a testképzavar, evészavar, alexithymia (érzelmi kifejezőképesség zavara) - között.
A felmérésben szereplő személyek átlagéletkora 21 év, átlag testmagassága 177 cm, átlagos testtömege a testépítő program elején 64 kg, a program akkori állapotában 79,8 kg volt. A vizsgálat strukturált interjúra, nyílt és zárt kérdésekre, illetve saját informális beszélgetésekre, megfigyelésekre támaszkodott.
Az eredmények azt mutatták, hogy a sportolók 86 százalékát a "minél nagyobb test" kialakítása motiválta. 82 százalékuk vallotta magát túl soványnak edzésprogramjának kezdetén. A testépítők 80 százaléka volt elégedetlen a testével: lábát túl vékonynak, derekát túl vastagnak találta. "Minél nagyobb szeretnék lenni: 100-120 kg leszálkásítva"- hangzott sokak válasza.
Az eredményekből az is kitűnt, hogy mindannyian nagy hangsúlyt fektetnek a megfelelő táplálkozásra, 80 százalékuk különféle táplálék-kiegészítőt is alkalmaz, a súlyosan veszélyes szteroid készítmények használatát mindössze egy fő vallotta be.
Harmadrészt azt találtuk, hogy a vizsgált személyek 50 százaléka volt operatív gondolkodású, amire az utalt, hogy alig vagy egyáltalán nem használtak metakommunikációs eszközöket, rövid tőmondatokkal fejezték ki magukat, a szemkontaktust nem tartották. (James E. Loehr ezt a tünetegyüttest Clint Eastwood szindrómának nevezte el.)
Az anorexiás nőkre jellemző a szimbolikus gondolkodás teljes hiánya (kognitiv-affectiv zavar) és az érzelmi állapotnak testi érzésektől való elkülönítő-képesség hiánya. A testépítők 32 százalékánál volt ugyanez megfigyelhető.
A férfiak többsége tehát két okból építi testét: egyrészt esztétikai célból, azt szeretnék elérni vele, hogy felfigyeljenek rá a nők, másrészt, hogy óriási testük páncélként védje őket, adjon biztonságot és ezzel együtt hatalmat. Kétségtelen, hogy az anorexiás nők és a reverz- anorexiás testépítők nagy része között, ami pszichés jellemzőiket illeti, számos hasonlóságot fedezhetünk föl.


Tóth Erika: Szépség-ideálok múltszázadtól máig avagy szociokultúrális hatások az anorexia nervosában.

"Míg a század elején a töltott galambokért rajongott a világ, a húszas években már a lapos mellűek jöttek divatba, hogy aztán 1950 tájékán átadják a helyüket a telt idomú homokóráknak. Ma ismét a cingárság a sikk " ( Garfinkel, Garner,1992,106 o.).
Több szociálpszichológus szerint szociális tényezők játszanak fő szerepet az anorexia nervosa kialakulásában. Elsősorban a sovány nőkkel kapcsolatos pozitív értékelések különösen az elmúlt 50 évben jelentősen növekedtek, ami valószínűleg egybeesik azzal, hogy az anorexia nervosás esetek is gyarapodtak. "A mai társadalmak nőideálja egyrészt hangsúlyozza a pusztán reprodukcióra korlátozott nőiség korlátai alól való kitörés fontosságát, egyszersmind jelzi a társas térben való érvényesülés bizonytalanságát, törékenységét is. A probléma súlyosságát jelzi, hogy az anorexiás zavarral küszködöknek az egytizede a kóros soványság olyan fokára jut el, ami már az életét veszélyezteti."(Csabai, Erős, 2000, 66. old.).
Még riasztóbb az a tény, hogy az anorexiával kapcsolatos kiadványok megjelenése csak növelte az előfordulási gyakoriságot. Az American Psychologist című folyóirat 1986-ban végzett tanulmányai alapján főleg azoknál a fiatal nőknél nagyobb az anorexia előfordulási esélye, akik minél többet tudnak a túlzott diétázás veszélyeiről és magáról a kórképről (Striegel-Moore, Silberstein, Rodin, 1986).
Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy jelentős változást történt az anorexiás manifesztációk között a betegség története folyamán, mig a korabeli anorexiások többnyire az étel elutasitását testi okokra vezették vissza, addig a mai társaikat a kövérségtől való félelem tölti el, nyilvánvalóan "kövérség-fóbia"-ról beszélhetünk a mai társadamunkban, mely 60 évvel ezelőtt szinte ismeretlen fogalom volt és egyáltalán nem jelent meg az anorexia tünettanában. (Csabai és Erős, 2000).
A női ideálok változásairól képet kaphatunk a művészetek és a média segítségével. Rubens XVII. századbeli telt nőalakjait Modigliani karcsú hölgyei követték, s mindkét típus igen népszerű volt a maga idejében. Ugyanígy a viktoriánus kor hölgyei sápadt arcukkal, törékeny és karcsú testükkel képviselték a női szépséget. A századelőn a fiúszerű karcsúság hódított. Az 1930-as évektől a "szexi" a divat" a női formák újradefiniálása történt: anyaszimbólumból szex szimbólumba. A II. Világháború idején a náci Németországban az új női ideált, az egészséget, kiváló fizikai kondíciót sugalló, sportos, aktív, izmos, reproduktív értékes nő jelentette, röviden fogalmazva, reprodukció a haza szolgálatában. Újabb változást jelentett nemcsak az életben, de a divat és a női ideál terén a háború vége, ekkor a tökéletes női testet a kissé telt, nagy mell és arányosan nagyobb csípő és az egészen vékonyka derék jelentette. (A nők igyekeztek kihangsúlyozni a mell és a csípő közötti különbséget, vagyis a minél kisebb derekat. A modern evolúciós elméletek szerint a mell és a csípő közötti minél nagyobb különbség titkon vagy nyíltan, szexuálisan vonzza a férfiak többségét, mivel a reproduktív értékességre utaló jel.) Visszatért a fűzők időszaka, mely szépséges Erzsébet királynénk, Sissi idején is hódított.
1950-es évektől kezdve új divatot és új szépség-ideált teremtett Marilyn Monroe, Sophia Loren és Jayne Mansfield a filmek, képes újságok és a televízió segítségével. A 60-as évektől drámai változást jelentett a divatmodell Twiggy soványsága, aszexuálissága. Aszexualisságával és anorexiás testével teremtett új szexideált. Hatására több fiatal lány vált anorexia nervosássá A 80-as években a széles váll és a kozmetikázott emlő volt jellemző a divatmodellekre. Garner és Garfinkel (1982) az elmúlt 20 év playboyaiban a Miss Amerikákat elemezve azt találta, hogy a győztesek egyre soványabbak. A diétára, a különböző fogyókúrákra vonatkozó könyvek és újságcikkek száma megsokszorozódott. A médiákra fogékony tömegeknek közvetített női ideál tehát továbbra is a sovány, szinte választási lehetőség nélkül, a "másság" alig megengedett. 90-es években jellemző a testépítő, leginkább önmagát szerető, a férfiakat tárgyként használó, talán divatból leszbikus tendenciákat sejtető Madonna.
Ma a női testet sok esetben arra használják, hogy árucikkeket adjanak el vele, egyaránt láthatjuk a csont sovány modelleket a kifutókon vagy akár éppen egy samponreklámokban, elsétálhatunk néhány játékbolt előtt, ahonnan Barbie-babák mosolyognak ránk vagy megcsodálhatjuk számítógépes játékaink közül Lara Croftot. Fokozatosan el kezdünk egy irreális világban élni, ahol a női ideál rég elrugaszkodott a valóságtól. Sok nőben főleg a fiatalabb generációban frusztráció érzését kelti az a tény, hogy a valóságban még csak hasonlítani sem egyszerű e női alakokra. A test is tükrözi a társadalmat. A modern társadalmakban a karcsúság-ideál aszkézist igényel. A test a társadalmi sikeresség mértéke lesz, ezt segíti a testtel törődő hivatások sokasága, a szépség-, fitness-ipar.
A modern fogyasztói társadalom szimultán módon elnyomja és stimulálja a vágyakat a megnövekedett fogyasztás érdekében. A kultúraváltáshoz még egy szempont: a nőknek egy generáció alatt kellett nagy változásokat elviselniük szerepeikben és a teljesítményorientáció is belépett a hagyományos női szerepek mellé. Vajon mit hoz a jövő?
Mindenesetre az tény, hogy a kor divatja meghatározza az ideális női alakot és új tökéletes szépség-ideált teremt. Ezt igazolja Logue (1991) kísérlete, aki összehasonlította az 50-es évek ideális nőalakját Jayne Mansfieldet a 90-es évek női ideáljával Julia Robertssel. Julis Roberts sokkal soványabb, mint Jayne Mansfield. Ezek a tökéletes alakok feltételezhetően erősen befolyásolják a nők saját ideáljait, ami azt eredményezi, hogy a nők saját magukat az ideálisnál kövérebbnek érzik (Logue,1991).
A fogyasztói társadalomban megfigyelhető, hogy a vágyhoz való viszony fokozatosan ambivalensé vált. Egyidejűleg megjelenik a fogyasztás járványa, a felhalmozás, a vásárlás, az élvezetek, és az evés iránti vágy, ezt még inkább megrősitik a média és a reklámok segitségével, ugyanakkor ott van az ellentmondó parancs, mely mértékletességre int, hogy legyünk karcsúak, sportosak, igyekezzünk elnyomni vágyainkat, megjelenik a vonzás és a taszitás dinamikája, mely konfliktusba sodorhatja az ént. A fogyasztói társadalomból hozzánk érkező üzenet arra szólit fel, hogy a társadalom hasznos tagjának kell lennünk, melyet csak úgy tehetünk meg, ha úgy próbáljuk kielégiteni vágyainkat, ha elfojtjuk azokat, mintha sohasem léteztek volna. Lassan az a szomorú kép alakul ki, hogy korunk kultúrája nem tud már mást felajánlani, főleg a nők számára, mint a fogyokúra és a testmozgás kultuszát. (Csabai és Erős, 2000).
Mindezek az adatok arra utalnak, hogy a szociokulturális megközelítés inkább korrelációs természetű, nincs elegendő bizonyíték a kauzális modellhez. A kultúrát az egyén pszichológiai tényezői és a család kontextusa közvetíti. A környezeti tényezők szerepet játszanak az evészavarok kialakulásában, de nem világos, hogy milyen mértékben patogének.
"Egyes klinikusok szerint az egész társadalomnak meg kellene változnia ahhoz, hogy a nők elkerüljék az evészavarok veszélyeit. A ruhákat hirdető reklámoknak például az átlagoshoz jobban közelítő testméretű és testalkatú modelleket kellene mutatniuk ahelyett, hogy a legtöbb nő számára elérhetetlen karcsúságot állítják eléjük példaként " ( Comer,2000, 378 o.).



A divatos fogyókúrák következményei

A fogyni vágyó emberek nagy része több divatdiétát is kipróbál, anélkül, hogy annak hátrányaival tisztában lenne. Sok esetben a divatdiéták kitalálói nem szakemberek, és alapelveik tudományosan nem megalapozottak. Többségükre jellemző az egyes tápanyagok szélsőséges (kevesebb, illetve több) bevitele, ami komoly egészségi károsodást okozhat. Az egyes divatdiéták széleskörű térhódítása elsősorban annak köszönhető, hogy ismert közéleti emberekkel, sztárokkal reklámozzák, és ígérik a rövid időn belüli gyors fogyást. A látványos eredmények hangsúlyozása mellett azonban a többségüknél nem hallani semmiféle hátrányról.

Az egyes makrotápanyagok (szénhidrátok, zsírok, fehérjék) megfelelő mennyisége az étrendben alapvető feltétele a szervezet egészséges működésének. Ha ez az egyensúly megbillen, és főleg, ha ez az eltolódás hosszú időn át fennáll, súlyos egészségkárosodás következhet be.



Milyen következményei lehetnek az egyes divatfogyókúráknak?



Szénhidrátszegény diéták (pl. Atkins-diéta) - mivel a szénhidrátok nélkülözhetetlenek az izomműködéshez, a vegetatív idegrendszer működéséhez, ezért hiánya csökkenti a szellemi- és fizikai teljesítőképességet, okozhat szédülést, fejfájást, depressziót is, vitamin- és ásványi anyag-hiányhoz vezet. Az alacsony szénhidrátbevitellel együtt járó magas fehérje- és zsírbevitel növeli számos betegség kialakulásának a kockázatát.



Pontdiéták (a tápanyagok pontértéket kapnak: a zsírok, és zsírdús ételek 1-2 pontot érnek, míg a szénhidrátok akár több százat is, miközben a napi élelmiszerfogyasztás a 40 pontot nem haladhatja meg) - az ilyen diéta emeli a koleszterinszintet, és növeli az érelmeszesedés veszélyét.



Fehérje-diéták (megnövelt fehérjebevitel pl. Banting-diéta: 500-600 g. állati fehérje, 60-80 g. kenyér és némi zsiradék) - egyhangú, és a sok állati fehérje egészségtelen, mert magas húgysavszintet eredményez.



"Edd magad soványra" (pl. Cooley-féle diéta napi 750 kilokalóriás étrend) - Csak rövid távon leszünk soványak, mert a csökkent energiafelvétellel a szervezet anyagcsere-csökkentéssel reagál, ráadásul 10 nap múlva vitaminpótlásra van szükség.



Fehérjeszegény diéták (pl. a főleg zöldségekből álló Pitkin-féle diéta) - már rövid távon is tápanyaghiányhoz vezet. Mivel a fehérjék a test alapvető építőkövei, a sejtek fő összetevői, hiányuk következtében súlyos izomsorvadás, gyermekek esetében növekedési, fejlődési zavarok léphetnek fel.



Rizsdiéta, krumplidiéta (csak rizs, ill. burgonya fogyasztását engedi) - egyhangú, vitamin- és fehérjehiányos étrend.



Gyümölcsdiéták (alma-, ananász-, és szőlőkúra) - fehérjehiányhoz, valamint vitamin- és ásványianyag-hiányokhoz vezet.



Tejkúra (napi 2 l tej fogyasztására alapul) - vas-, vitamin és rosthiányos állapotot okozhat.



A testkontroll által ajánlott program - az osztott étrendre és az ételtársításra vonatkozó tanácsait a dietetikai tudományos vizsgálatok nem igazolták. A testkontrollhoz ajánlott étrendek többsége fehérje-, vitamin-, és ásványi anyag-hiányhoz vezet.



Forrás: http://www.edestenyek.hu/




Bulimia.



Mi a bulimia?

A bulimia nervosa nevű, kényszeres zabálással járó betegségben szenvedők 90%-a a nők közül kerül ki. A zavar lényege többnyire falási rohamok és azt követően az ételtől való megszabadulás, önhánytatás, hashajtók, beöntés, végbélkúp, vagy vizelethajtók révén. Egyes bulimiások nem adják ki magukból az ételt, hanem a zabálásos epizódokat másképpen, koplalással vagy kényszeres tornázással kompenzálják. A legtöbb bulimiás férfi ez utóbbi típushoz tartozik.

Bár a bulimiások is rettegnek az elhízástól, az anorexiásokkal ellentétben a megjelenésük teljesen normális lehet. Legtöbbjük testsúlya normális, némelyek kissé túlsúlyosak. A bulimiás nők gyakran teljesítménycentrikusak.

Jóllehet félnek az evéstől, mégis nagy mennyiségeket fogyasztanak el: néha akár 20.000 kalóriát is egy alkalommal. Az általuk fogyasztott ételek többnyire "vigasz-csemegék": magas kalóriatartalmú édességek, vagy lágy, krémes ételek, például fagylalt, torták és sütemények. A bulimiásra bárhol rátörhet a falási roham, napi legalább két alkalommal, de inkább többször.

A zabálást sokszor önmaga meghánytatása vagy az ételtől más úton való szabadulás követi. Egy bulimiás akár napi húsz,vagy annál is több hashajtót is beszedhet egy nap. Mások az evést koplalással, szigorú diétával vagy kényszeres tornázással kompenzálják. Az anorexiához hasonlóan a bulimia is pusztítást visz véghez a szervezetben: legsúlyosabb formájában a hajtatás maradandó szívkárosodáshoz vezethet.

A bulimia általában a késői kamaszkorban jelentkezik, 18-20 éves korban, de korábban vagy később is kezdődhet. Az anorexiásokkal ellentétben a bulimiások nem tagadják az étellel kapcsolatos problémáikat, és szégyenkeznek a falási-purgálási ciklus miatt. Érzik, hogy nem tartják kézben a problémát. A bulimiások gyakran impulzív személyiségek és hajlamosabbak az addiktívitásra, mint az anorexiások.

A bulímia esetén szinte bizonyosan számolhatunk genetikus hajlamosító tényezővel, valamint biokémiai összetevővel. A kutatások azt mutatják, hogy a bulimiásoknak sokszor abnormális a szerotonin-szintjük.

Sok bulimiás történetében találunk anorexiás vagy elhízásos előzményt. Előfordul, hogy egyidejűleg major depresszióban, szorongásos betegségben, szociális fóbiában vagy pánikbetegségben szenvednek. Más addiktív magatartásforma, azaz drog- vagy alkoholfogyasztás, szintén jellemző lehet.



Tünetek

- Megtisztulás (purgálás: az elfogyasztott ételtől való erőltetett megszabadulás) és kényszeres evések ismétlődő epizódjai, melyek a személyben azt az érzést keltik, hogy nem ura önmagának. A zabálásokat gyakran a testsúly kontrollálására tett erőfeszítések követik, önhánytatás, hashajtók és vizelethajtók használata, időszakos koplalások és kimerítő torna.
- Rögeszmés félelem a kövérségtől.
- Önvád, bűntudat és szégyenérzet

Kezelés

Az orvos vért vesz, hogy megállapítsa, fennáll-e kiszáradás, illetve nem borult-e fel az elektrolitok és más fontos tápanyagok egyensúlya a szervezetben a vizelethajtás, hashajtás és önhánytatás eredményeképpen, fogszuvasodás vagy erózió a visszaöklendezett gyomorsav nyomán Ellőrizni kell ezen túl, hogy nem áll-e fenn alacsony vérnyomás, székrekedés, megduzzadt nyirokmirigyek, és hormonális elváltozások.

A bulímiások járóbetegként kezelhetőek, többnyire kognitív viselkedésterápia és gyógyszeres kezelés kombinációjával. Az antidepresszánsok, például a fluoxetin, imipramin, és trazodon, segíthetnek csökkenteni az étvágyat és ritkítani a falásrohamokat és az azt követő purgálást. A pszichoterápia során a beteg figyelemmel kíséri evési szokásait és igyekszik tudatosítani magában tüneteit és kóros szokásait. A terápia ezenkívül igyekszik korrigálni a beteg torzult attitűdjeit a kalóriákkal, testsúllyal és testképével kapcsolatban. Az ilyesfajta kezelés a felszín alatt meghúzódó depressziót is enyhíti.

A csoportos terápia lehetőséget ad az evési problémák megosztására másokkal, az elszigetelés-érzést enyhítendő. A családterápia szintén segíthet a vacsoraasztalnál elkerülhetlenül felmerülő, tehetetlenséget és haragot kiváltó konfliktusok feloldásában.

Tekintve, hogy sok túlevésben szenvedő betegen csak a súlyprobléma látszik, sokan közülük fogyókúrás tréningekre járnak mentálhigiénés intézmények helyett. Evési zavaraikat háziorvosuk gyakran csak általános egészségügyi kérdésként közelíti meg. Megint mások olyan önsegélyező szervezeteknél keresnek segítséget, mint az Anonim Túlevők Egyesülete.


A bulimia valójában mintegy háromszor gyakoribb jelenség, mint a korábban "egyedüli" evészavarként elfogadott anorexia, és jóval nehezebb is felismerni a bajt.

A téma cikkei
4/1 A táplálkozás magatartási zavarai
4/2 Az anorexia (anorexia nervosa)
4/3 A bulimia (bulimia nervosa)
4/4 Egyéb táplálkozási zavarok

A bulimia az anorexiához hasonlóan gyakran diagnosztizált táplálkozási zavar, amelyek tünetei gyakran keverednek is egymással. Az anorexiával ellentétben itt vezető tünet a több-kevesebb rendszerességgel, de minimum heti gyakorisággal jelentkező falásrohamok, melyek során hatalmas kalóriamennyiségek elfogyasztására kerülhet sor. A bulimiás falásrohamok néha éjszaka, szinte félálomszerűen, "transzállapotban" jelentkeznek.

Ezeket a "zabálásokat" szinte törvényszerűen lelkiismeretfurdalás, önvádlások követik, mely szorongásos állapotokat eredményez, bár fontos, hogy magának a falásrohamnak is többnyire szorongásoldó célja van.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

Ezen érzések öngyógyító levezetését célozza, hogy a betegek hánytatással, hashajtással igyekeznek semmissé tenni a történteket, és egyben megszabadulni a fokozódó szorongástól. A folyamat hosszabb távon a beteg önértékelésének, testéről alkotott önképének súlyos zavarához vezet.
Mi figyelmeztethet a bulimiára?

Ellentétben az anorexiásokkal, a betegek testsúlya nem feltétlenül jelzi a bajt, ez megnehezíti a probléma felismerését. Árulkodó lehet a rendszeres hányások által feljutott gyomorsav által tönkrement nyelőcső és/vagy fogak, továbbá a párhuzamosan fennálló egyéb pszichés tünetek, például az impulzuskontroll zavara (alkohol és/vagy droghasználat, öngyilkossági kísérlet, stb), vagy a személyiségzavar tünetei.

Létezik a bulimiának egy átmenetinek nevezhető formája, ez az úgynevezett túlevéses zavar, vagy kényszerevés. Ez nem jár a bulimiára jellemző súlycsökkentő technikákkal, de mivel túlevési epizódok jellemzőek, így ezek az egyének általában túlsúlyosak, kövérek.

(Dr. Dinya Zoltán, pszichiáter)



Túry Ferenc: A bulimia – modern szenvedély?
Túry Ferenc

Körkérdés: Változás Kép nagyítása kattintássalA lelki eredetű kóros soványságot jelentő anorexia nervosa régi és jól ismert formája a táplálkozási magatartás (=evés) zavarainak. A bulimia nervosa (rövid nevén bulimia) ezzel szemben fiatal kórképnek számít, hiszen csak két évtizede vált hivatalos betegségegységgé – korábban az anorexia tüneteinek tartották a bulimiás jelenségeket: a falási rohamokat, önhánytatást.

A bulimia fogalmának megjelenése az ókorba vezet. A szó maga a görög boüsz=ökör (illetve nagyító képző), valamint a limosz=étvágy szóból származik, tehát ökörétvágyat, farkaséhséget jelent. Ha a történelmi előzményekre gondolunk, nem tarthatjuk igazi bulimiának az ókori rómaiak lakomáit, amelyek során gyakran önhánytatással szabadultak meg a hatalmas mennyiségű ételtől, hogy aztán újabb hedonisztikus zabálások következzenek. Ez a jelenség azonban lényegileg különbözik a bulimiások betegesen titkolt, kényszerszerű tüneteitől.

A bulimiát sokáig pusztán tünetként említették, különböző testi és lelki zavarok jelének vélték. Az igazi betegséggé válás 1979-re tehető, amikor Russell angol professzor önálló kórképként írta le; ezt követően megjelent a pszichiátriai diagnosztikai kézikönyvekben is.

A bulimia gyakran anorexiához társul: a túlságosan sovány betegnek bulimiás tünetei is vannak. Ezt felfoghatjuk az anorexia egyik altípusának, és fordítva: a bulimia egyik formájának is. A ma érvényes betegségosztályozási rendszerek az anorexiát tekintik főbb kategóriának és az anorexia bulimás altípusáról szólnak akkor, ha a kóros soványság önhánytatással és túlevési epizódokkal is jár.

A bulimia kritériumai

A bulimiára jellemzőek:

* Túlevési epizódok kontrollvesztés érzésével.
* Önhánytatás, hashajtózás vagy egyéb súlycsökkentő manőverek.
* Kellően gyakoriak legyenek ezek a tünetek (legalább heti kétszer jelentkezzenek).
* Az önértékelés zavara.

Elkülönítenek egy átmenetinek tartható kórformát: ez az úgynevezett túlevéses zavar, vagy kényszerevés, amely nem jár a bulimiára jellemző súlycsökkentő manőverekkel, de túlevési epizódok észlelhetők. Ezek az egyének általában túlsúlyosak, kövérek. E zavar tehát valamilyen átmeneti forma a bulimia és a kövérség, elhízás között.

A bulimiának vannak rosszindulatú formái is. Az egyik az úgynevezett multiszimptomatikus (más néven: multiimpulzív, vagyis a belső impulzusok kontrollálásának többféle zavarával jellemezhető), azaz többféle tünettel járó bulimia. Jellemzői: alkoholizálás, drogfogyasztás, önsebző, önsértő viselkedések, szexuális gátlástalanság, bolti lopás, azaz kleptománia. Ezek a betegek általában depressziósak vagy indulatosan viselkednek.

Gyakoriság

Fiatal, 18-35 év közötti nők között az evészavarok 1-4%-ban fordulnak elő. A bulimia mintegy háromszor gyakoribb, mint a korábban „egyedüli” evészavarként elfogadott anorexia. Az elterjedtségre jellemző, hogy az evészavarok válogatnak aszerint, milyen társadalmi rétegekben jelennek meg. Ahogyan ezt a jelenséget korábban jelölték, az evészavarok a ”3W” betegségei. Ez a rövidítés a fehér nyugati nőket jelenti (angolul: white Western women), s arra utal, hogy az evészavarok általában a nyugati kultúrákban fordulnak elő, fehérek között jóval gyakoribbak és nőkre jellemző betegségek. A nők általában 10-50-szer gyakrabban lesznek az evészavarok szenvedői, mint a férfiak. Az utóbbi években azonban egyre több vizsgálat igazolja, hogy az evészavarok már nem csupán a nyugati országokban jellemzőek, terjednek Kelet-Európában is (így hazánkban), fekete bőrűek között, vagy férfiakban, de alacsonyabb társadalmi rétegek tagjaiban is.

A gyakoriságra vonatkozó felmérések nehézségére utal, hogy az evészavarok gyakran rejtettek. Sokszor találkoztunk olyan bulimiás betegekkel, akik évekig, akár egy-két évtizedig is titokban folytatták túlevési és önhánytatási rohamaikat, melyekről a közvetlen családtagoknak sem volt tudomásuk.

Tünetek

Amint a betegség kritériumai között láttuk, a bulimia alaptünetei a falásrohamok (melyekre a kontrollvesztés érzése jellemző), a testsúlycsökkentő manipulációk (önhánytatás, hashajtók és vizelethajtók túlzott használata, koplalás, testedzés), a testképzavar okozta állandó aggodalmaskodás a testsúly és az alak miatt, és az önértékelés zavara.

A bulimia minden tápláltsági állapotban megjelenhet, soványakban, kövérekben egyaránt. Gyakran anorexiával kezdődik, de ha nem így, a zavar általában akkor is az anorexiához lényegében hasonló evéskorlátozási kísérletek hátterében alakul ki. A diétázási próbálkozásokat a túlevések és a kompenzáló viselkedések törik meg, melyek intenzív bűntudat forrásai. Mindemellett a bulimiás epizódok feszültség-csökkentést szolgálnak.

A karcsúság eltúlzott jelentősége miatt korlátozott evés a bulimia központi jellegzetessége. Minden bulimiás beteg kontrollálni próbálja testsúlyát diétázás és a magas energiatartalmú ételek elkerülésének segítségével, legalábbis a betegség elején. Az étellel kapcsolatos gondolatok igen sok időt rabolnak el. A túlevés és a hányás egymás váltja, a túlevések jelentkezése után a betegek hamar megtanulják a kompenzáló viselkedéseket. Sok beteg örül és megkönnyebbül, amikor felfedezi, hogy bármennyit ehet hízás nélkül. Az ujjakkal történő önhánytatás után könnyen elsajátítják a hasizomzat összeszorításával provokált hányást.

A betegek kezdetben titokban esznek, így a ciklusok akár éveken át is rejtve maradhatnak a családtagok előtt. Máskor a betegek nyilvánvaló jeleket hagynak (például hányadékkal teli zacskók), mintegy provokálva a zavar felfedezését.

A túlevések naponta többször is felléphetnek, rövid ideig tartanak (például negyedóráig). A testsúlycsökkentő manipulációk néha extrém mértékűek, naponta 10-20 önhánytatás is előfordul (akár igen kevés étel fogyasztása után is). A fogak belső felszínén a gyomorsav hatására durva zománchiány alakulhat ki, ezért a rejtett bulimia felismerésében a fogorvosok szerepe jelentős. A hányások vagy a vizelethajtó-használat miatti kálium- és egyéb ionvesztés életveszélyes szívritmuszavarok vagy görcsös rosszullétek forrása lehet.

A bulimiás epizódok gyakran tervezettek, ételeket tárol a beteg, hogy megfelelő időben zavartalanul elfogyaszthassa. Ehhez alkalmas ételeket választ ki, amelyeket könnyű lenyelni és kihányni. Ezek típusosan zsíros vagy szénhidrátdús ételek, amelyeket egyébként megtagad magától a beteg. Az étel mennyisége 30-szorosa is lehet egy normális étkezés során elfogyasztottnak, de a megemésztett mennyiség változó. A betegek értékelése is különböző, sokszor kisebb mennyiségű evést is falásrohamként élnek át. A szubjektív falásroham tehát más, mint az objektív.

A betegek gyorsan esznek, perceken belül “lenyomják” magukba az ételt. A krónikus formákban viszont lassúbb lehet az evés, különösen, ha nem áll fenn a felfedezés veszélye. A folyadékfogyasztás változó lehet, néha jelentős, ami a hányást könnyíti meg, szinte gyomormosás-szerűen.

A bulimiás epizódokat különböző tényezők válthatják ki: feszültség, szorongás, unalom, alkohol- vagy drogfogyasztás, fáradtság. Ritkán ismerik be a betegek, hogy az éhezés vezetett falásrohamhoz, jóllehet sokan már egy napja nem vettek magukhoz táplálékot.

Az éhséget étvágycsökkentőkkel vagy más stimulánsokkal próbálják csökkenteni. Elkerülik azokat a helyzeteket, amelyekben ételek csábításának vannak kitéve. Ez az elkerülő magatartás izolációhoz vezethet. A fokozott testi aktivitás jellemző tünet: a falásokat sok esetben élénk testedzés követi. A hánytatók, hashajtók, vízhajtók használata is gyakori. A túlevés miatt megveti önmagát a beteg, de a kompenzáló viselkedések, valamint a hízás elmaradása megkönnyebbülést hoznak számára. A pszichés állapotra a szorongás, a feszültség, a depresszió jellemző. Az önvádlások, s az öngyilkossági gondolatok (sőt: kísérletek) gyakoriak.

A bulimiás falásrohamok néha éjszaka, szinte félálomszerűen, „transzállapotban” jelentkeznek.

Kép nagyítása kattintássalA fentieken túlmenően pszichológiai szempontból hangsúlyozzák, hogy az éhség fölötti kontroll csökkenésének következményéről van szó. Más kontrollzavar is előfordulhat a falásrohamok mellett: szenvedélybetegségek, alkohol- és drogfogyasztás, kleptománia. A bulimiás tünetek gyakran a szenvedélybetegségek jellegzetességeit követik. Erre utal az a tény is, hogy a betegek megpróbálnak ellenállni evési késztetésüknek.

A falásrohamok kiváltó oka nem kizárólag éhségérzés, hanem szorongásoldó értékük is van. Így a depressziós tünetek nem csupán társulnak a bulimiával, hanem szoros kapcsolatban vannak vele. A betegek felfedezik, hogy az evés a szorongás csökkentését is szolgálhatja, így az éhségen kívül kudarcélmények, stressz, unalom stb. is kiválthatja a táplálék utáni sóvárgást. Ugyanígy szorongáscsökkentő szerepük van a hashajtásoknak, az önhánytatásoknak. Ezekhez a másodlagos viselkedési mechanizmusokhoz némi élettani és pszichológiai érettség is szükséges – ezért jelentkezik későbbi életkorban a bulimia, mint az anorexia (az előbbi általában 16-25 éves korban, az utóbbi pedig 13-18 éves korban indul). A betegség tartama átlagosan 4-5 év.

A bulimia kapcsán gyakran találkozunk szexuális zavarokkal, izolációval, s főleg a férfiak között homoszexualitással. Nem ritka, hogy a bulimia kialakulásának közvetlen kiváltó tényezője valamilyen szexuális kudarc, feszültség, rossz élmény. A beteg kórelőzményében szexuális vagy testi bántalmazás szerepelhet. A szexualitás és a táplálkozás alapvető ösztönei közötti kapcsolat régi megfigyelés. Míg az anorexia a szexualitás elutasításával jár, a pubertás után kezdődő bulimia az erős szexuális ösztönkésztetésekkel mintegy párhuzamosan jelentkezik.

Testi szövődmények

Az evészavarok szövődményei nagyjából 3 csoportba oszthatók. Az első csoportba a koplalás, majd diétázás következményei tartoznak. A szövődmények másik csokra a falásrohamokkal kapcsolatos, ez az emésztőrendszer felső részét károsítja elsősorban. A harmadik csoportba a testsúlycsökkentő viselkedések következményei tartoznak. Ezek között meg lehet említeni például a testsúly csökkentésére szedett gyógyszereket, amelyek önmagukban is toxikus hatásúak lehetnek. Ezek a szövődmények természetesen egymással is kombinálódhatnak. Az evészavarban szenvedők egyharmadánál orvosi kezelést igénylő betegség is fennáll.

Az evészavarok következményei a gyomor-bélrendszert érintik a legközvetlenebb módon. A falásroham következtében a gyomor átszakadhat: ez azonnali sebészi beavatkozást igénylő komplikáció. A bulimiások ismétlődő hányásai általában a nyelőcső gyulladásához, szűkületéhez, vérzéséhez vezethetnek. Ezek szintén okozhatnak életveszélyt.

A rendszeres hashajtózás véres hasmenéshez, fehérje-vesztéshez vezethet. Nem ritka a heveny hasnyálmirigy-gyulladás, ez halálos is lehet. Itt kell megemlíteni, hogy bár nem súlyos, de a testképzavarral küzdő beteg számára kellemetlen tünet a kétoldali fültőmirigy megduzzadása, ez a hányások gyakoriságával párhuzamosan jelentkező tünet.

A szív-érrendszeri szövődmények is jelenthetnek életveszélyt, leginkább az ionvesztések következtében fellépő szívritmuszavar miatt.

Mi okozza a bulimiát?

Az evészavarok az úgynevezett pszichoszomatikus betegségek közé tartoznak, ez azt jelenti, hogy a lelki és testi tényezők szorosan összefonódnak. A pszichoszomatikus betegségek magyarázataiban az utóbbi 2-3 évtizedben a komplex megközelítések terjedtek el, amelyek a biológiai, a pszichológiai és a társadalmi-kulturális tényezőknek egyaránt szerepet tulajdonítanak. Az egyetlen okot feltételező magyarázatok nem képesek a kórképek sokszínűségét kielégítően értelmezni. Ezekre az elméletekre az jellemző, hogy szoros ok-okozati összefüggést tételeznek fel, egyetlen hibás láncszemre gondolnak.

A komplex modellek a betegségek kialakulásában hajlamosító, kiváltó és betegségfenntartó tényezőket különítenek el.

A hajlamosító tényezők lehetnek egyéniek, családiak, vagy kulturális-társadalmi jellemzők. Egyéni kockázatot jelent az, ha a táplálkozás szabályozása labilis. Ugyanilyen jelentőségű az evészavar előtti túlsúlyosság, elhízás, vagy idült belgyógyászati betegség (például cukorbetegség). Bizonyos személyiségvonások is a hajlamosító tényezők közé tartoznak. Az evészavarokra hajlamos betegek általában érzelmileg instabilak. Már említettük férfiak esetében a homoszexualitást, amely fokozott kockázatot jelent (ennek egyik oka lehet, hogy számukra a vonzó külső fontosabb, mint a heteroszexuálisok számára).

Az önértékelés már a gyermekkor óta alacsony lehet. Gyakran fordul elő diétázás. A gyermekkorban átélt negatív élmények is elősegítik az alacsony önértékelést: a szülői konfliktus, túlzott kritika, a gondoskodás elhanyagolása vagy éppen túlzó volta, vagy a fizikai bántalmazás, esetleg szexuális zaklatás. Ez utóbbi gyakori az evészavarokban: általában a betegek egyharmadára-negyedére vonatkozik. Meg kell említeni azt is, hogy az általános népességben is a nők 9%-ában fordul elő szexuális visszaélés. Ezeknek a traumáknak a feldolgozása a kezelés központi kérdésévé válhat.

Családi kockázatot jelent a kulturális minták (például: karcsúságideál) családon belüli felnagyítása, a családban előfordult evészavar vagy más pszichiátriai betegség, továbbá az önállóság kialakulását nehezítő családi kapcsolatok is.

A társadalmi-kulturális kockázati tényezők között a nemekre, a korra, társadalmi rétegekre és foglalkozási csoportokra jellemző különbségeket, a karcsúságideál hatását, a mai világra érvényes teljesítménykényszert, továbbá a gyakori szereptúlterheléseket említhetjük.

A kiváltó tényezők például különböző stresszorok lehetnek, amelyek diétázáshoz, fogyáshoz vezetnek. A diéta és a bizonytalanságérzés evészavart indíthat el más kockázati tényezővel is rendelkező egyénekben. A diétázást elősegítheti mások megjegyzése is, vagy például az, hogy az egyén saját magát kövérnek érzi. A diétázás mindig megelőzi a bulimiát. Ha az anorexia és bulimia egyszerre fordul elő, az anorexia sokkal valószínűbben előzi meg a bulimiát. Ez is a diétázás fontos szerepére utal a bulimia kialakulásában. Az evés korlátozása fokozza az evési késztetést normális étvágy esetében: ez a diétázók dilemmája. Ebből az a terápiás javaslat is következik, hogy a bulimiások egyenek rendszeresen koplalás nélkül.

A kiváltó tényezők közé sorolható a depresszió, s a nem megfelelő stresszleküzdő készségek. A megterhelő életesemények is kiváltó szerepet játszanak, különösen késői betegségkezdet esetén.

A betegségfenntartó tényezők között említendők az éhezés és az alultápláltság biológiai hatásai, amelyek a gondolkodást és az érzelmi állapotot egyaránt érintik. Ebbe a csoportba tartoznak a szociális készségek elvesztésétől a hivatásbeli nehézségeken át az izolációig és depresszióig egyéb tényezők is.

A betegségnek általában valamilyen előnye is van. Ha például valaki hosszú ideig tartó krónikus betegségtől szenved, azt mentesítik mindennapos kötelezettségei alól; ha munkája van, táppénzre mehet, ha iskolába jár, nem kell tanulnia. Ha a betegség előnyeit és hátrányait elemezzük, ezeket a furcsa előnyöket mindig számba kell vennünk.

A betegség fenntartásában pszichológiai, kapcsolati, kulturális tényezőknek egyaránt lehet szerepük. Az evészavarok tünetei pozitív visszacsatolást jelenthetnek a családban is, így stabilizáló szerepük lehet, elterelve a figyelmet más problematikus területről.

A hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezőkre való felosztáson túl tekintsük át a biológiai, pszichológiai és társadalmi-kulturális területeken végzett kutatások eredményeit. A táplálkozás biológiai szabályozása rendkívül bonyolult. Szerepük van idegi központoknak, például a hipotalamusz különböző területeinek, továbbá a különböző ingerületátvivő anyagoknak (a szerotonin például a telítettségérzést fokozza, a táplálékfelvételt csökkenti).

Fontos szabályozó mechanizmus a vércukorszint és a test zsírtartalmának stabilizálása. Az előző az alapja a táplálékfelvétel glükosztatikus modelljének, az utóbbi pedig a liposztatikus modellnek. Mindössze néhány éve azonosították azt a polipeptid láncot, amely a hipotalamusznak jelzi a szervezet zsírtartalmát: ez a leptin. A leptin a zsírsejtekben képződik, mennyisége tehát a szervezetben tárolt zsírtartalomtól függ. A magas leptinszint csökkenti az étvágyat és a táplálékfelvételt, fokozza az energialeadást. Ez számít ma a legújabb kutatási iránynak a biológiai szabályozást tekintve – ne feledjük azonban, hogy jóval sokrétűbb területről van szó.

Az endorfinok („endogén morfinok”) a szervezetben termelődnek s az ópiumszármazékokra emlékeztető hatással rendelkeznek, és elsősorban a táplálék élvezeti értékét befolyásolják.

Mindezek a megfigyelések fenntartásokkal értékelendők, sok eltérés ugyanis az alultápláltság következménye. Néha nehéz megmondani, mi volt előbb. Az evészavarokat kísérő biokémiai eltérések nagyon gyakran ilyen jellegűek.

Bár a helyzet nem olyan egyszerű, hogy a vázolt megfigyelések gyógyszeres beavatkozások lehetőségét is megteremtik, a kutatások előrehaladásával feltehetően erre is sor kerülhet.

A pszichológiai tényezők között a pszichodinamikus modellek a tudattalan tényezők szerepét emelik ki. Ide tartoznak a szexualitás problémái. A szexualitás feszültségeire utal az is, hogy ez a betegség klasszikusan a pubertás és a pubertás utáni időszak betegsége.

A személyiségfejlődésnek a Freud által leírt úgynevezett ödipális fázisában (erre az jellemző, hogy a gyermek szoros érzelmi kapcsolatban áll ellenkező nemű szülőjével) gyakran megjelenik a féltékenység, a rivalizálás, versengés érzése. Ez a szülőkre és a testvérekre vonatkozhat. A gyermek gyakran rivalizál a szeretetért és az intim közelségért.

Az evészavarok hátterében álló tudattalan tényezők között meg kell említeni az agresszivitást is. Ez bulimiásokban általában az impulzuskontroll zavaraiban nyilvánul meg. Az agressziót a bulimiás saját maga ellen is fordíthatja, s a következményes tünetek az önsebzés, hányás és így tovább.

A gyermekkori élmények jelentősége nagy. A korai etetési minták befolyást gyakorolnak az egyén étkezési szokásaira, teltségi mechanizmusainak fejlődésére, az étellel kapcsolatos szimbolikus kifejeződésekre, például az önállóság fejlődésére is (kényszerítik-e az evésre, sürgetik-e). Az, hogy az ételhez különböző érzelmek és különböző asszociációk társulnak, egyáltalán nem meglepő. Ha valakit gyermekkorában rendszeresen kényszerítettek az evésre, akkor az evés megtagadása lázadást is jelent.

Ezek a pszichodinamikus elképzelések különbözőképpen értelmezik az evészavarok jelentését. Ezeknek az értelmezéseknek egy-egy beteg történetének a megértésében fontos szerepük lehet; ugyanakkor nem általánosíthatók. Ilyen jelentései lehetnek az evészavaroknak többek között: védekezés a mohósággal szemben, az orális megtermékenyülés fantáziájával szemben, mérgezéstől való félelem, dac a szülőkkel szemben, az önállósodás kudarca, a serdülőkor utáni időszak megnövekedett szexuális késztetései miatti visszalépés a fejlődésben, és így tovább.

Az evészavarok viselkedéslélektani, tanulási modelljei az evészavarokat tanult viselkedésnek fogják fel, amelyet pozitív megerősítők, azaz jutalmak tartanak fenn: a karcsúságot például a környezet reakciói megerősítik. Ennek a fordítottja a negatív megerősítés: ilyen az, ha a kövér egyént rosszalló megjegyzésekkel illetik. A bulimiára vonatkozó legfontosabb viselkedéslélektani elképzelés az, hogy az önhánytatás és hashajtózás lényegében szorongáscsökkentő tünet. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, hogy a kényszerbetegek a kényszercselekedeteikkel csökkentik a szorongásukat.

Ezek a tanulási mechanizmuson alapuló modellek főleg a kiváltó tényezőkre és a fenntartó hatásokra koncentrálnak. Hiányosságuk, hogy az egyéni különbségekre nem adnak kellő magyarázatot. Lényegesek azonban az evészavarok megismerésében és a hatékony kezelési eljárások kidolgozásában.

A családműködéssel kapcsolatos megfigyelések lényeges hozzájárulást jelentenek az evészavarok megértéséhez. Sokan megfigyelték az evészavarokban szenvedők családjának néhány jellegzetességét. A családi kapcsolatokra vonatkoztatva azt figyelték meg, hogy az evészavaros betegek családjában merevebbek a szabályok, kevésbé világosak a családon belüli határok, kerülik a nyílt megbeszéléseket és vitákat. A szülőknek problémáik vannak a szülői kontroll és a kornak megfelelő önállóság egyensúlyának a megtalálásában. A szülők között gyakran alapvető különbség van a gyermeknevelést illetően. Mindezeket azonban nem úgy kell értékelni, hogy valami rossz a családban. A családi tényezők jelentősége inkább a betegség árnyalásában van, nem oki szerep. Ennek az elméletnek a legfontosabb haszna abban van, hogy a családterápia igen előnyös. A kutatásnak és a terápiának nem arra kell koncentrálnia, hogy mi a rossz, hanem arra, hogyan képesek a családtagok megküzdeni a nehéz helyzetekkel.

A társadalmi-kulturális tényezőkre vonatkozó elképzeléseket az utóbbi két évtizedben kezdték kidolgozni. Milyen megfigyelések utalnak a társadalmi és kulturális hatások szerepére?

1. Az evészavarok különböző kultúrákban különböző gyakorisággal fordul-nak elő, leggyakrabban a fejlett nyugati országokban. A bevándorlók körében gyakoribbak, mint azok eredeti hazájában (bár e tekintetben módszerbeli kételyeink lehetnek). A gyors társadalmi változásokon keresztülmenő országokban is egyre gyakoribbak. A kóros evési attitűdök és tünetek valószínűleg a „nyugatiasodás” hatásaihoz társulnak.
2. Az adatok az evészavarok gyakoriságának növekedéséről tanúskodnak.
3. Az evészavarok ritkák a férfiak között; a nemi különbséget indokló egyértelmű biológiai magyarázat hiányzik.
4. Nem lehet kizárólag biológiai okokkal magyarázni a jellegzetes kormegoszlást sem: az evészavarok legtöbbször a serdülő- és ifjúkorban jelentkeznek.
5. Etnikai különbségek is vannak: a színesbőrűek között ritkák az evészavarok. Ez azonban kapcsolatban lehet a domináns társadalom megkülönböztető attitűdjével is, például az egészségügyi szolgáltatások elérhetősége különbözhet a fehérek és feketék között.
6. Különbség van a szociális osztályok tekintetében is: az evészavarok a felső és a középosztály betegségei.
7. Bizonyos társadalmi csoportokban és foglalkozásokban (modellek, táncosok, egyes sportágak képviselői: tornászok, hosszútávfutók, zsokék) nagy a soványság irányába mutató nyomás. A karcsúságideál által uralt területen nagy az evészavarok kockázata.
8. Fontos érv, hogy egyértelmű biológiai folyamat, esemény nem ragadható meg, mely az evészavarok elsődleges oka volna; ezeket inkább hajlamosító és betegségfenntartó jelentőségűeknek tekinthetjük.

Ma a női testet árucikkek reklámozására is használják. Emellett a test a társadalmi sikeresség kifejezőjévé is vált, ezt segíti a külső megjelenéssel foglalkozó szakmák sokasága, a szépség- és a fitness-ipar. A fogyasztói társadalom egyszerre serkenti és elnyomja a vágyakat a fogyasztás növelésének az érdekében. Lényeges szempont továbbá az étel elértéktelenedése. Az étel, mely szentség és az élet jelképe volt, egyre értéktelenebb, pazarolható tömegcikké vált.

Az evészavarok szimbolikus jelentését felerősíti a tömegkommunikáció. A karcsúságideál terjesztésében ennek a hatásnak a szerepe nem vitatható. Ez a modellhatás, mintaadás az öngyilkosságokra emlékeztet. Ismert, hogy az öngyilkosság ábrázolása a médiumokban ahhoz vezet, hogy megszaporodnak az öngyilkosságok. Ez különösen azokra a fiatalokra jellemző, akik számára a modellhatás kifejezett. Ezt a jelenséget az öngyilkosságkutatásban egyébként Goethe: Az ifjú Werther szenvedései című könyvének alapján Werther-jelenségnek hívjuk.

Az evészavarok feminista elképzelései azzal foglalkoznak, hogy a nőknek nagy szerepváltozásokat kellett elviselniük rövid idő alatt. Szerepkonfliktus alakult ki, és a hagyományos női szerepekhez teljesítményorientáció is társult. A nők megítélésében a külső sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a férfiakéban. Az utóbbi évtizedekben a nők bizonytalansága megnőtt, ugyanakkor felerősödött törekvésük a tökéletességre, és a testkontroll önértékelésük biztosításának alapeleme lett.

Az evészavarokban vannak betegségmodelljei is, azaz egyes pszichiátriai betegségek rokonainak vélik őket bizonyos megfigyelések alapján. Az egyik ilyen elképzelés a depresszió-elmélet. Közismert ugyanis, hogy evészavarokban sok depressziós tünet lelhető fel. Az evés zavarai és a hangulat zavarai tehát sok ponton kapcsolódnak egymáshoz. Az öngyilkossági kísérletek előfordulása bulimiában igen gyakori: a betegek 20-30%-ában figyelhető meg. A depresszió igen gyakran társul evészavarokhoz, illetve jelenik meg valamikor az élet folyamán azokban a betegekben, akik az evés zavaraiban is szenvedtek. Továbbá a depresszió és az evészavarok közötti kapcsolat egyik fő érve a depresszióellenes gyógyszerek (antidepresszívumok) hatékonysága bulimiában.

A szenvedélybetegségekkel való rokonságra utal, hogy a bulimia tünetei jól megfelelnek a szenvedélybetegségek tüneteinek: a falásroham, az ehhez társuló kontroll-vesztettség-érzés, illetve a súlycsökkentő viselkedésformákkal történő visszaélés jellegzetesen szenvedélyszerű tünet, gondoljunk csak az alkoholisták tüneteire. A túlevés mellett bulimában gyakran nem a falásroham, hanem a katartikus érzésekkel járó önhánytatás okoz örömszerzést, ez pedig a hányáshoz való kóros hozzászokásnak, addikciónak felelhet meg. A szenvedélybetegségekre emlékeztető sajátosság evészavarokban a mozgásos hiperaktivitás és a tökéletességre törekvés (perfekcionizmus) is.

Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete


Kapcsolódó linkek
· Adatok: Körkérdés: Változás
· Írta: Túry Ferenc

A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Körkérdés: Változás:
Túry Ferenc: A bulimia – modern szenvedély?



Nyomtatható változat Küldje el levélben!




A bulimia kialakulásának okai - Karcsúság mindenáron?

bulimia, étkezési zavar

"Este ismét hatalmába keríti a hasznavehetetlenség érzése. A konyhába rohan, kinyitja a kenyér-kosarat és a hűtőszekrényt, majd teletömi magát. Egy eszelős éhségroham alkalmával megeszik négy vajas zsemlét, hozzá sonkát vagy sajtot, egy teljes üveg uborkát, ezek után egy fél tortát, fél liter gyümölcsjoghurtot, majd két pohár vaníliapuding következik és ráadásnak egy tábla csokoládé. Csak ekkor hagy alább a roham a tévé előtt ülve egy zacskó burgonyachips kíséretében. A nyugalom azonban nem tart sokáig. Az önutálat és főleg az elhízástól való félelem ösztönzi arra, hogy az ujját ledugja a torkán és mindent kihányjon. Némileg megnyugodva, hogy a roham legalább a külsőjén nem hagy semmi nyomot, aludni tér"

Ijesztően hangzik, igaz? Pedig a bulimiában szenvedő betegeknél szinte mindennap így zajlik. A bulimia zavart étkezési szokás, hátterében pszichikai okokból betegesen növelt éhségérzet áll. Legtöbbször a 15-30 év közötti fiatal nőket érinti. A legnagyobb éhség közepette a páciensek óriási mennnyiségű, legtöbbször nagy kalóriaértékű táplálékot vesznek magukhoz, amelyet aztán a hízástól való félelmükben akaratlagosan kihánynak. Közülük soknak a pszichoterápia nyújthat segítséget, néha olyan gyógyszerekkel kiegészítve, melyek az agy megváltozott szerotonin-anyagcseréjét újra rendbe hozzák.

SZÉPSÉGIDEÁLOK ÁRNYÉKÁBAN

A bulimia legfőbb oka elsősorban társadalmunk szépségideáljában keresendő. Karcsúnál karcsúbb szépségek kápráztatnak el a tévé képernyőjén keresztül, vagy pillantanak ránk az újságok divathasábjairól. Nem csoda, hogy a fegyelmezett étkezés elsősorban a nők szemében a pozitív önértékelésért folyó küzdelem legfőbb színtere. Közben szinte előreprogramozott, hogy elvesztik önuralmukat, s bekerülnek az evési kényszer ördögi körébe. Mint ahogy a pszichikai betegségek esetében gyakorta előfordul, a betegek itt is szégyellik magukat. Olykor évtizedeken át titokban tartják betegségüket.
BULÉMIÁS TÜNETEK

A bulémiások szakadatlanul csak az evésre, s ezzel egyidejűleg a kalóriafelvétel elkerülésére gondolnak. Ebben két tényező játszik szerepet, melyek egyben az érintettek lelki szükségleteit jelentik. A roham menekülés az egyedüllét, a stressz, az elnyomottságérzés, az unalom, a belső űr, a düh és a szomorúság elől. A mohó zabálások azt az igényt elégítik ki, hogy az ember magával jót tegyen, s közben gondolatait elterelje lelki nyomorúságáról. A bulémiás betegek rendszerint csúnyának tartják magukat és kisebbségi érzésben szenvednek. Közülük az átlagosnál többen, még gyermekkorban szexuális zaklatások áldozatai lettek. Számukra lehetetlen belenyugodni abba, hogy az evés terén olykor-olykor kirúgjanak a hámból. A táplálékot újra ki kell adni! A bulimia, ellen-tétben az anorexiával (kóros lesoványodás) nem közvetlenül életveszélyes, azonban a szervezetet érintő súlyos mellékhatásokkal járhat. A szervezet ionháztartása felborul az állandó hányás és hasmenés miatt, ami szívritmuszavarhoz, sőt még szívmegálláshoz is vezethet.
VAN RÁ MEGOLDÁS?

Mint más hasonló jellegű betegségeknél, például alkoholizmus vagy rendszeres drogfogyasztás, a bulimia esetében is felvetődik a kérdés: hogyan kompenzáljuk a mértéktelen táplálékfogyasztást? Milyen életkörülmények kényszerítenek az efféle magatartásra? Mi a helyzet az emberi kapcsolatok, a hivatás, az életben betöltött szerep terén? Mennyire fogadják el önmagukat a betegek?

A viselkedésterápia - leegyszerűsítve - azon alapszik, hogy erre a betegségre általában rászokik az ember, következésképpen aktív módon újra le is szokhat róla. Egyénileg vagy csoportosan ilyenkor azt gyakoroltatják, hogy a feltálalt ételeket hogyan lehet élvezettel elfogyasztani. Mindenféle megbánás és hányás nélkül. A fontosabb technikák közé tartozik az is, hogy a többnyire már elvesztett éhség- és jóllakottságérzetet trenírozni kell. Ezenkívül meg kell szüntetni azokat a helyzeteket, amelyekben a rohamok felléphetnek, vagy ilyenkor evés nélkül kell kitartani, és más megajándékozó módszert kell kifejleszteni (például masszázs, szauna...)

Gyógyszerek is segíthetnek, legalábbis átmenetileg. Felmérések alapján az úgynevezett modern antidepresszánsok az éhségrohamok 60-70 százalékát enyhítették, vagy teljesen megszüntették.

Természetes segítség: Kitűnő feszültségoldó, hangulatjavító az orbáncfű, a kava-kava, a citromfű és levendula. Az utóbbiakkal illóolajos fürdőket, masszázst is végezhetünk. Az akupunktúra segíthet mérsékelni a kóros evési rohamokat, a kineziológia pedig megtanít oldani a stresszt. Feltétlen ügyeljünk a vitamin- és ásványianyag-pótlásra, mert ezzel is erősítjük az idegrendszert.

A túlterhelt, esetleg gyulladt gyomrot nyugtassuk, regeneráljuk a következő teakeverékkel: orbáncfű, hársfa, édesgyökér, gyömbér
ÉRDEKES

Már a gazdag rómaiak jártasak voltak abban, hogy a nagy lakmározások alkalmával élvezettel teletömték magukat, ezt követően pedig egy libatoll segítségével gondoskodtak a megkönnyebbülésről. Ezzel szemben a bulémiás emberek szenvednek a titkolózástól és úgy érzik, cselekedeteik rabjaivá váltak, az evés is lelkiismeret-furdalást, önmegvetést okoz.



A depresszió és az evészavarok
Túry Ferenc dr.
Megyei Kórház, I. Pszichiátriai Osztály, Miskolc
A hangulati élet zavarai széles spektrumot ölelnek fel, amely-lyel sok más pszichiátriai zavar is érintkezik. Több adat utal arra, hogy a táplálkozási magatartás zavarai (anorexia és bulimia nervosa) is sok tekintetben találkoznak a depresszióval. Depresszióban szokványos tünet az evés megváltozása, s evészavarokban gyakori a depresszió. A bonyolult kapcsolatra tünettani, genetikai, biokémiai, farmakológiai érvek egyaránt utalnak. Gyakorlati szempontból a leglényegesebb az antidepresszívumok hatékonysága bulimiában, amely a depresszió fennállásától független. Anorexiában a társuló depresszió indokolhatja az antidepresszívumok alkalmazását. Az adatok alapján a depresszió és az evészavarok között nem direkt kapcsolat tételezhetô fel, azaz az evészavarok nem tekinthetôk egyszerűen depresszió-ekvivalensnek, hanem többtényezôs meghatározottságról, korrelációs viszonyról van szó, amely az evészavarokban szenvedô betegek egy altípusában kifejezettebb lehet.

A pszichiátriában a spektrum-szemlélet mindinkább terjed. Korábban a kategoriális megközelítés néha merev határait tekintették útmutatónak, manapság a dimenzionális elképzelés dívik. Az egymással rokonítható kórképek spektrumának megismerése gyakorlati fontosságú: a szorongásos kórképek terápiájában a szorongásoldó gyógyszerek és pszichoterápiás eljárások, az affektív zavarokéban az antidepresszívumok jönnek számításba, és így tovább.

Az utóbbi két évtizedben a táplálkozási magatartás zavarai, azaz az evészavarok (amelyek két fô formája az anorexia nervosa és a bulimia nervosa) a pszichiátriai gyakorlat egyik kiemelt területévé váltak. Ezt a morbiditási adatokon kívül az anorexia nervosa súlyossága indokolja.

A 18-35 éves nôk 1-4%-a szenved evészavarokban, s ez fôleg a fejlett civilizációkra jellemzô - hazánkból is hasonló adatok ismertek. A bulimia nervosa nagyjából 2-3-szor gyakoribb, mint a régebben jóval közkeletűbb anorexia nervosa. Ez utóbbi súlyosságára utal az, hogy a tíz éven belüli mortalitás ano-rexia nervosában 8%.

Az evészavarok pszichoszomatikus betegségek, amelyekre szintén jellemzô a kategóriák rokonsága, kontinuuma, azaz a spektrum-szemlélet itt is hasznos. A következôkben az evészavarok két klasszikus formáját - az azonos spektrumba tartozásnak megfelelôen - egyszerre tárgyaljuk.

Az evési zavarokat sok elmélet tárgyalja: a pszichoanalitikus, kognitív, családdinamikai, vagy biológiai elméletek érdemelnek említést a legfontosabbak között, de egyes betegség-modellek is születtek, amelyek egy ismert kórkép(csoport) altípusának tekintik az evészavarokat. Ilyen az evészavarok kényszerbetegség-, szenvedélybetegség elmélete, valamint disszociációs elmélete.

A jelen dolgozat a depresszió-elméletet tárgyalja. Ezek az elméletek nem tekinthetôk univerzális érvényűeknek, hanem a betegek egy alcsoportjára jellemzô szelektív modellekrôl van szó. Bár óvnunk kell a túlzott általánosítástól, célszerű e modellekre is gondolnunk, mert a terápiás teendôket erôsen meghatározhatják.

Ma a leginkább elfogadott etiopatogenetikai elképzelés komplex és többdimenziós, amelyet biopszichoszociális elméletnek is hívnak, s ez különbözô tényezôk kölcsönhatását hangsúlyozza, rendszerszemléleten és cirkuláris oksági viszonyokon alapul. A hagyományos lineáris oksági modellek egysíkúak (ilyenek a fentebb említett szelektív modellek), nem tudják a kórképek minden lényeges sajátosságát magyarázni.
Az evés megváltozása depresszióban

A fogyás gyakori, néha nagymértékű. A gastrointestinalis rendszer tünetei is elôtérben lehetnek (székrekedés, émelygés stb.). Nem ritka, s például a téli (szezonális) depresszióra jellemzô, hogy súlynövekedést észlelünk (erre utal a �bánatzsír" kifejezés is). A depresszió és az evészavarok kapcsolatára utaló adatokat az 1. táblázatban foglaltuk össze.
Depressziós tünetek evészavarokban

A depresszió tünetei olyan gyakoriak evészavarokban, hogy bulimia nervosában például a kórkép korábbi kritériumai között szerepelt is a depressziós hangulat és önvádlás a falási epizód után. Anorexia nervosában a malnutritio okozta általános testi gyengeség is hozzájárul a depressziós tünetekhez, buli-mia nervosában a sok hányás miatti hypokalaemia lehet hasonló hatású.

Az általában titkolt evészavar (ez fôleg bulimia nervosára igaz) következményes izolációhoz vezet, ami szintén oka lehet a depressziós hangulatnak. A mai pszichiátria egyik kihívása éppen a rejtett zavarok felkutatása (ilyen a bulimia nervosa, a kényszerbetegség, a szociális fóbia stb.).

A különbözô pszichodiagnosztikai teszt-eredmények is depresszióról tanúskodnak. A leggyakrabban használt Hamilton-féle depresszió-becslô skálán az anorexia nervosában szenvedôk 40%-a, a bulimia nervosások 23%-a volt legalább mérsékelten depressziós.

A modern pszichiátriai diagnosztikus rendszereknek (DSM-III, DSM-IV: az Egyesült Államokban érvényes diagnosztikai és statisztikai manuálé III. és IV. kiadása) megfelelô depresszió-kritériumok alapján megállapított depresszió az evés-zavar fennállása idején anorexia nervosában 54-55%-ban fordult elô egyidejűleg, míg bulimia nervosában ez a komorbiditás 24-79% közötti a különbözô vizsgálatok szerint. Ez igen fontos adat: eszerint az evészavarban szenvedôk mintegy fele egyidejűleg depressziós is!
Öngyilkossági szándék, illetve kísérlet

Az öngyilkossági szándék fennállása a depresszió egyik legfontosabb tünete. A magas hazai öngyilkossági mortalitás mögött valószínűleg a depresszió aluldiagnoszkált volta is szerepet játszik. Több klinikai elemzés igazolta, hogy evészavarokban az öngyilkossági kísérletek elôfordulása magas, bulimia nervosában 20-37% közötti adatokat közöltek.

Az anorexia nervosa magas mortalitása mögött is a fokozott öngyilkossági kockázat az egyik ok az interkurrens betegségek mellett. Öngyilkossági kísérletre gyakran a bulimiás falási epizód után kerül sor, amikor az önvádlások kínzókká válnak.
Depresszió a kórelôzményben

Az evészavar melletti depresszió-gyakoriságon kívül figyelembe veendô adat az is, hogy a kórelôzményben milyen arányban találunk depressziót. A depresszió élethossziglani prevalenciája anorexia nervosában 10-54%, bulimia nervosá-ban 24-78%, míg a kevert változatban (bulimarexia - az evési zavarban szenvedô betegek nagyjából harmadára jellemzô ez a forma) 40-88% ez az adat. Ezek az arányok az elôzôekhez hasonlóan igen magasak, és a kétféle kórképnyaláb közötti lényeges kapcsolatra utalnak. A depresszió kialakulását általában a betegek felében megelôzi az evészavar.

Itt említendôk az egyéb komorbiditás-adatok is. Egyes vizsgálatok szerint a szorongásos kórképek legalább olyan gyakoriak evészavarokban, mint a depresszió. Ezek között is a kényszerbetegség és a szociális fóbia társul a leggyakrabban anorexia nervosához vagy bulimia nervosához. Magas az alkoholizmussal, öndestruktív viselkedésekkel, s az impulzus-kontroll egyéb zavaraival való komorbiditás is. Ha figyelembe vesszük, hogy mindezek a kórképek részben az affektív spektrummal is kapcsolatban vannak, ezeket is értelmezhetjük depressziós vonásnak.

Van olyan elképzelés is, amely szerint a depresszió következménye a kényszertüneteknek. Ezek a sokirányú kereszt-kapcsolatok, komorbiditások a különbözô kórkép-spektrumok átfedéseire utalnak. A gyakorlat szempontjából viszont fontos kérdésekrôl van szó, mert nem �vegytiszta" betegek érkeznek, hanem mindenféle társulásokra számíthatunk, s ezek értékelése terápiás jelentôségű, a beteg érdekét szolgálja - tehát az orvos kötelessége ismerni ezt a problémakört.
Depresszió a betegek családjában

Anorexia nervosások anyjánál 58%-ban találtak affektív zavart. Bulimia nervosás betegek rokonai között is magasabb a depresszió-prevalencia, de az adatok kissé ellentmondóak. Nagy populációt felölelô ikervizsgálatok alapján a bulimia nervosa és a major depresszió közötti genetikai korreláció kö-zepesnek bizonyult.

A genetikai tényezôk mellett felmerül annak a lehetôsége is, hogy a serdülô gyermek számára a szülô depressziója komoly stressz-tényezô, amely fokozza a pszichoszomatikus zavarok kialakulása iránti fogékonyságot, s ha egyéb kockázati tényezô is jelen van, akkor evészavar léphet fel.

A fentiek fordítottját vizsgálva: affektív betegek rokonai között az evészavar-gyakoriság nem volt magasabb. Mindenesetre a genetikai tényezôk figyelemreméltóak. Ezt alátámasztandó: anorexia nervosában egypetéjű ikrek között a konkordancia 50-55%, bulimia nervosában 20% körüli.
Szezonális ingadozások

A szezonális (általában téli) depresszió az utóbbi másfél évtizedben jelentkezett a pszichiátriai palettán. Több olyan beszámoló is napvilágot látott, amely szerint a bulimia nervosa tünetei néha szezonális ingadozásokkal jelentkeznek. Egyes szerzôk ennek alapján a �szezonális bulimia" nevet javasolták és a téli depresszióban szokásos, fényszegény állapot elleni küzdelmet jelentô fényterápiát javasolták. A bulimia nervosa tünetei gyakran korrelálnak a szezonális változásokkal.

Az is érdekes, hogy a bulimia nervosában jellegzetes szénhidrát-sóvárgás a téli depresszió egyik fô tünete. Valószínű, hogy bulimia nervosában van egy szezonális ingadozásokkal jellemezhetô alcsoport.

A táplálék pszichobiológiai hatásáról érdemes megemlíteni azt a kísérleti eredményt, amely szerint a szezonális affektív zavarban szenvedôk szénhidrátfogyasztás után aktiváló hatást észleltek, míg egészségesek szedatív hatásról számoltak be.
Biokémiai vizsgálatok eredményei

Igen sok vizsgálat történt e területen. A neuroendokrin rendszer változásai a súlyhiány és/vagy éhezés következményeinek tekinthetôk, oki szerep nem volt igazolható. Néhány fontosabb adat: a dexametazon szuppressziós tesztben (DST) nonszuppresszió észlelhetô az anorexia nervosások 90%-ában, bulimia nervosások 47-67%-ában, s a major depressziósok 40-50%-ában. A TRH-ra adott TSH-válasz anorexia nervosában csökkent, bulimia nervosában nem, depresszióban pedig 25%-ban. A TRH-ra adott növekedési hormon (GH) válasz evészavarokban nô, depresszióban normális vagy szintén nô.

A neurotranszmitterek tekintetében a szerotonin-hipotézis említendô. Az utóbbi években igen elôtérbe került a szerotonin szerepe különbözô pszichiátriai zavarokban, közéjük tartozik a depresszió, valamint az evészavarok is. A szerotonin hangulatszabályzó szerepe mellett a táplálékfelvételt gátolja. Ezzel összhangban van, hogy anorexia nervosában fokozott, buli-mia nervosában csökkent szerotonin-aktivitásra utaló eredményeket kaptak. Nem kizárólagos azonban a szerepe (ha így lenne, könnyű dolgunk lenne a terápiában). A táplálék-preferenciát is befolyásolja: szerotonerg hatásra a szénhidrátfogyasztás csökken, a fehérjefogyasztás fokozódik. A szerotonin-hatást más neurotranszmitterek is befolyásolják. A feltételezések szerint a centrális szerotonin-funkció a telítettségi válaszért, a centrális dopaminerg aktivitás a hedonikus válaszért felelôs.

Mindemellett a noradrenerg rendszer is jelenthet kapcsolatot a depresszió és az evészavarok között. A szorongásban és a depresszióban régóta felmerült a szerepe. Az alfa-adrenerg hatás hyperphagiát, a béta-adrenerg agonisták táplálkozási gátlást okoznak.

Az endorfinok szerepét húzza alá az evészavarban szenvedôk hiperaktivitása is (például hosszútávfutás), amely endorfin-felszabadulással jár, így öngyógyító szerepe lehet, mert a szorongást és depressziót csökkenti.
Antidepresszívumok hatékonysága bulimiában

A depresszió és az evészavarok rokonságára utaló egyik legfontosabb érv az antidepresszívumok hatékonysága bulimiában. Anorexia nervosában igazán meggyôzô célzott hatásuk nincs. Akkor természetesen adnunk kell ôket, ha egyidejű depresszió is fennáll, amely - mint fentebb láttuk - meglehetôsen gyakori. Bulimia nervosában viszont a bulimiás tünetekre vonatkozó célzott hatás is észlelhetô; ha nincs jelen depresszió, a falásrohamok és önhánytatások akkor is csökkennek.

Sok gyógyszer jó hatását igazolták, a legmeggyôzôbb multicentrikus tanulmány fluoxetinnel készült, amely azt igazolta, hogy a depresszióban szokványos 20 mg-os napi dózis helyett bulimia nervosában 60 mg-os adag hatékonyabb.

A bulimia nervosában ezért az antidepresszív farmakoterápia az elsô választás teendôi közé tartozik, ezen belül is elsôsorban a szerotonerg szereket ajánlhatjuk, de a MAO-gátlók és a klasszikus triciklusos szerek is hasznosak.

Lényegbevágó gyakorlati tudnivaló azonban, hogy ezzel az evészavarok kezelése nincs elintézve. A gyógyszerek hosszú távú hatékonyságáról kevés adat szól, és a gyógyszerek általában nem szüntetik meg teljesen a falásrohamokat és egyéb bulimiás tüneteket, hanem (sokszor jelentôsen) csökkentik azokat. Részleges responderségrôl van szó, a teljes tünet-absztinencia ritka a gyógyszerek hatására. Elengedhetetlen ezért a pszichoterápia az evészavarokban: a leggyakoribb hiba (mondhatnánk: műhiba) az szokott lenni, hogy tekintettel a gyógyszerek hatására, velük letudottnak vélik a kezelést és heteket várnak a javulásra igen szembeszökô pszichológiai diszfunkciók fennállása esetén is.

Evészavarokban leggyakrabban a családterápia, valamint a pszichodinamikus és kognitív-viselkedésterápiás megközelítések célszerűek (néha más módszerek is, például disszociatív típusú bulimia nervosa esetén hipnoterápia).

A tárgyalt témakörökön kívül még vannak adatok az affektív zavarok és az evészavarok közötti kapcsolatok illusztrálására, például alvásvizsgálatok eredményei, vagy hasonló kognitív sajátosságok, szociokulturális közvetítô tényezôk. Ezek gyakorlati szempontból kevésbé jelentôsek.
Megbeszélés

Az adatok alapján a depresszió és az evészavarok között nincs direkt, kauzális kapcsolat. Az evészavarok tehát nem tekinthetôk egyszerűen depresszió-ekvivalensnek, hanem többtényezôs meghatározottságról, korrelációs viszonyról van szó. A depresszió-modell szelektív teória, amely e heterogén és sokszínű betegségcsoport egy altípusában segítheti az adekvát terápia megtervezését.



A bulímia a fejben játszódik


Az anorexia és a bulímia a nyugati jólléti társadalom betegsége (3W: western white women). Hátterében a hibás testkép, a reklámokban szereplő tökéletes alak utáni sóvárgás, az étel pazarolható tömegcikké válása áll. Oka azonban ennél mélyebben keresendő: a bulímia a fejben játszódik.

A bulímia fogalmának megjelenése az ókorba vezet. A szó maga a görög boüsz=ökör (illetve nagyító képző), valamint a limosz=étvágy szóból származik, tehát ökörétvágyat, farkaséhséget jelent. Ha a történelmi előzményekre gondolunk, nem tarthatjuk igazi bulimiának az ókori rómaiak lakomáit, amelyek során gyakran önhánytatással szabadultak meg a hatalmas mennyiségű ételtől, hogy aztán újabb hedonisztikus zabálások következzenek. Érthető, hogy nem jólléti társadalmakban ez a betegség nem létezik.

A bulímia szinte kizárólag tizenéves lányok vagy fiatal nők betegsége. Férfiakban elvétve fordul elő. Gyakorisága a sok rejtett eset miatt pontosan nem ítélhető meg. A felismert esetek gyakorisága a 18 és 25 év közötti női populáció 3%-a, Amerikában valamivel magasabb (5-10%). Súlyosabb formájánál, a multi-impulzív bulimia nervosa esetében az étkezési rendellenességek mellett gyakori az alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás és önagresszió (pl. a csuklóerek felvágása), lopás és promiszkuitás.

Mi a bulímia?

A bulímia falási rohamokkal járó kényszerbetegség, melynek során a beteg rövid idő alatt (15 perc) igen nagy mennyiségű étel - jellemzően magas szénhidráttartamúak - elfogyasztására képes, olyan ételek, amit egyébként megtagadna magától. Ez törvényszerűen elhízáshoz vezetne, amit elkerülendő a beteg önmagát hánytatja - akár naponta 10-20 alkalommal - , hashajtókkal vagy eltúlzott fizikai aktivitással él.

A bulímiás falásrohamok néha éjszaka, szinte félálomszerűen, „transzállapotban” jelentkeznek. Gyakran tervezettek, ételeket tárol a beteg, hogy megfelelő időben zavartalanul elfogyaszthassa. Ehhez alkalmas ételeket választ ki, amelyeket könnyű lenyelni és kihányni. Ezek típusosan zsíros vagy szénhidrátdús ételek, amelyeket egyébként megtagad magától a beteg. Az étel mennyisége 30-szorosa is lehet egy normális étkezés során elfogyasztottnak, de a megemésztett mennyiség - a hányások miatt - változó.

[hányás naponta többször]


Hányás után a beteg ismét szenved, az evési kényszernek csupán néhány óráig tud ellenállni, majd ismételten étkezik, és önmagát hánytatja. A betegség súlyosbodásával az étkezések és hányások között eltelt idő egyre csökken, a kényszer eluralkodik a beteg kaotikussá váló életén. Minél erősebb a kalóriamegvonás, a szervezet annál erősebb éhségi rohamokkal válaszol. Minél gyakoribbak az éhségi rohamok és a hánytatások, a szervezet éhségközpontja annál pontatlanabbul működik, és az éhségi rohamok elviselhetetlenné válnak. A testsúly alig csökken, de az étkezési szokások annál rendezetlenebbé válnak.

A betegség előrehaladtával az érintett képes az ételmaradékot kiszedni a szeméttartóból vagy akár lopni, hogy kényszerét enyhíthesse. Viselkedésüket többnyire visszataszítónak tartják, és szégyellik magukat miatta. Gyomorfájás és menstruációs zavar is jelentkezhet a bulímia által kiváltott krónikus stressz következményeként.

Káros az egészségre!

Az evészavarok következményei a gyomor-bélrendszert érintik. A falásroham következtében a gyomor átszakadhat. A rendszeres hashajtózás véres hasmenéshez, fehérje-vesztéshez vezethet. Nem ritka a heveny hasnyálmirigy-gyulladás és a a kétoldali fültőmirigy megduzzadása sem. A szív-érrendszeri szövődmények is jelenthetnek életveszélyt, leginkább az ionvesztések következtében fellépő szívritmuszavar miatt.

A bulímia a fejben játszódik

Az evészavarok igazából nem az ételről szólnak, ezek a betegségek sokkal inkább a fejben játszódnak le. Leggyakoribb oka, hogy a beteg téves képet alkot önmagáról és testéről. A reklámokban látható tökéletes alakú hölgyek alakjára való erős vágyakozás viszont, inkább csak elindítója a folyamatnak.
Az önértékelési zavar az elsődleges oka a bulímiának, melyben a beteg önmaga elviselésére képtelen. Olykor a táplálkozási rendellenesség elindítója az unalom, depresszió vagy harag, különösen akkor, ha a beteg magányos.
A bulímiás tagadja a törődés, a szeretet iránti vágyát, s mintegy "elvágja" magát saját érzelmi életétől. Nagyon szenved a gyengéd érzelmek önmagára kényszerített hiányától. Bizonytalan és ugyanakkor lobbanékony. Feszült állapotban kényszerevéssel és nagy tömegű élelmiszer "agresszív" bekebelezésével nyugtatja és jutalmazza magát, utána pedig bűntudat, szégyenérzet és önmegvetés gyötri fegyelmezetlensége miatt. Büntetésül arra kényszeríti magát, hogy mindent kihányjon. Minthogy az elfogyasztott étel nem emésztődik meg, a bulímiások a hatalmas ételmennyiségek elfogyasztása ellenére is többnyire normálsúlyúak.

[csontsoványra fogyott modell]

Sokan eredeztetik gyerekkori traumák, szeretett személy/személyek elvesztésében. Az újabb traumától való félelmében a bulímiás az elszenvedett hiány vagy elviselt sérelem miatti haragját önmaga ellen fordítja.
De eredhet a korai szülő-gyermek kapcsolat emlékeiből. Több táplálkozászavaros beteg családjában nem lehetett kellemes körülmények között jóllakni, hanem az evés dicsérettel vagy büntetéssel kapcsolódott össze. "Jó" gyerek megeszi amit elé tesznek, a "rosszak" nem kapnak semmit, ha a levessel nem végeztek.

Ha a kisgyermek etetése, elhalmozása édességekkel a szeretetteljes törődést igyekszik pótolni, és nem a valós tápanyagszükségletet elégíti ki, akkor ez a gyermekkori magatartás rögzülhet, és majd felnőttként is a lelkileg nehezen viselhető élethelyzetekben mindig étellel, nassolással fogja "kárpótolni" magát. A folyamatosan túletetett gyereket édesanyja megfosztja az éhség átélésének élményétől, akinek így nincs alkalma saját testéből érkező jelek felismerésének, interpretálásának gyakorlására és a hatékony önszabályozás megtanulására.

Az evészavarok feminista elképzelései azzal foglalkoznak, hogy a nőknek nagy szerepváltozásokat kellett elviselniük rövid idő alatt. Szerepkonfliktus alakult ki, és a hagyományos női szerepekhez teljesítményorientáció is társult. A nők megítélésében a külső sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a férfiakéban. Az utóbbi évtizedekben a nők bizonytalansága megnőtt, ugyanakkor felerősödött törekvésük a tökéletességre, és a testkontroll önértékelésük biztosításának alapeleme lett. (mi nem így gondoljuk!)
[evésrohamok]

Honnan ismerjük fel?

A betegek kezdetben titokban esznek, így a ciklusok akár éveken át is rejtve maradhatnak a családtagok előtt.
Gyakran és sokat esznek, mégsem túlsúlyosak, sok folyadékot fogyasztanak, amivel növelik a telítettségérzést és könnyítik a gyomor kiürítését. Evés után közvetlenül eltűnnek a mosdóba és kipirulva, könnyes vagy kipirosodott szemmel jönnek vissza.

A bulímiások elkerülik azokat a helyzeteket, amelyekben ételek csábításának vannak kitéve. Elkerülő magatartásuk izolációhoz vezethet. A fokozott testi aktivitás jellemző tünet: a falásokat sok esetben élénk testedzés követi.

A hányás következtében a szájba kerülő gyomorsav tönkreteszi a fogzománcot és a fogínyt, ezért a gyakran fogorvos az, aki a leghamaraabb észreveszi a betegséget. A gyakori hányás másik nagy veszélye a nagy vízveszteség, ami kiszáradáshoz és ennek következményeképp igen kellemetlen vese és húgyúti fertőzésekhez, valamint a káliumegyensúly felborulásához vezet, ami szívritmuszavarokat idézhet elő.

Mit tehetünk?

A bulímia mögött meghúzódó személyiség- és önértékelési zavarok, továbbá a depresszió öngyilkosság elkövetésére késztetheti a beteget. Sohase mondjunk olyat a betegnek, hogy a gyógyulása "csak akarat kérdése", meg "jobb lenne, ha összeszedné magát", stb. Ezek a súlyos kritikai megjegyzések ugyanis csak fokozzák az önértékelési zavart és a depressziót, ami a beteg állapotát súlyosbíthatja. Kezelését bízzuk szakorvosra, a beteggel szemben viselkedjünk empátiával.
A bulímia tényének és formájának megállapítása szakember számára egyszerű beszélgetés folyamán kiderül. A mögöttes személyiségzavarok gyógyítása azonban kitartó és nagy rutint igénylő pszichoterápiával lehetséges.
Emellett különböző támadáspontú hangulatjavító gyógyszerek alkalmazása szükségessé válhat. Súlyos tünetekkel járó állapotban kórházi kezelés szükséges: nagyfokú testi leromlás, igen sok hányás és emiatti gyengeség esetén, vagy akkor, ha öngyilkossági veszély áll fenn.

A beteg spontán gyógyulásra hajlamos. Az esetek döntő többsége a kezelés hatására meggyógyul.

Elsődleges feladatunk, ha családunkban vagy baráti körünkben bulímiást gyanítunk, hogy beszéljünk az érintettel, hogy ha ez nem történt még meg, tudatosítsa problémáját erről értesítsük a szülőket, ha mi vagyunk a szülők, vigyük el vagy vegyük rá gyermekünket, hogy forduljon szakemberhez.

A bulímiát biológiai (gyógyszeres) kezeléssel és pszichoterápiával (legtöbbször a kettő együttesével) kezelik. Ezek kiegészítője a táplálkozási rehabilitáció is. Ennek célja a kiegyensúlyozott étrend, a rendszeres étkezési szokások kialakítása, a megfelelő energiabevitel.

-meno@meno.ro-

A cikk megírásához forrásként a www.hazikaptika.hu vonatkozó írásait és Túry Ferenc: "Bulímia - modern szenvedély" c. tanulmánysorozatát használtuk fel.

A depresszió.

A depresszió.
Megtekinthető a:
A depresszióról

“Minden ember boldog akar lenni…….. fogalmazza meg a régi sláger mindannyiunk egyetemes vágyát. Úgy tűnik ez a vágyunk nem nagyon teljesül, hiszen a különböző epidemiológiai vizsgálatok szerint minden 5. ember depressziós 1.

A depresszió fogalma mára általános használatú lett, a szakmai nyelvből köznyelvi szóvá vált. Az orvosi, a pszichiátriai nosológia nagyon precízen meghatározza, hogy mi a depresszió:

DSM (Diagnostic Statistical Manual) IV2: Major depresszív zavar, egyszeri epizód (296,2) tünetek: levert hangulat, érdeklődés csökkenése, súlyváltozás, alvászavar, nyugtalanság vagy gátoltság, fáradság, érdektelenség, csökkent döntési készség, halál gondolatával való foglalkozás. Visszatérő major depresszív zavar), dysthimiás zavar, depresszív zavar, bipoláris zavar, valami által kiváltott hangulatzavarok (pszichoaktív szer). A folyamat lehet krónikus, katatón, melankóliás, atípusos, posztpartum, valamint szezonális, epizódikus, rapid ciklusú.

Az elsősorban Amerikában használatos diagnosztikus besorolás a nálunk használatos BNO 103 alábbi kategóriáinak felel meg: Bipoláris affektív zavar (F31), Depresszív epizód (F32), Ismétlődő depresszió (F33), Tartós hangulatzavar (cyclothimia, dysthimia,, stb. F34).

A köznyelv sokkal általánosabban használja a depresszió kifejezést. Bele érti a szomorúságot, a bánatot, a bút, a rosszkedvet, rossz hangulatot, az elkeseredést, a csalódást, a veszteségérzést, stb. Így kissé leegyszerűsítő módon a hangulataink változásait könnyen betegségként éli meg.

Mégtöbben vannak, akik ha nem is tudják érzéseiket a fentebb említett kategóriákba besorolni, hanem egyszerűen “rosszul érzik magokat a bőrükben”. Ilyenkor eszükbe nem jut lelki betegségre gondolni. Gyengeségnek, szégyenleni való helyzetnek, állapotnak élik meg érzésüket. Sok esetben testi panaszaik (cardialis, gastroenterológiai, stb.) hátterében is ezek a lelki folyamatok lelhetők fel.4

Fontos, hogy panaszaik esetében bizalommal fordulhassanak orvosukhoz, pszichiáterhez, aki a pontos diagnózis felállítása után megfelelő terápiás javaslattal látja el őket. Ennek a nagyobb odafigyelésnek, a beteg és a klinikus, a családorvosok, belgyógyászok, stb. és a pszichiáterek szorosabb együttműködésének eredménye, hogy lényegesen hamarabb kerülnek a depresszív állapotok felismerésre, a valódi depressziók hamarabb kerülnek felismerésre, jobb gyógyulási arányokat lehet elérni. Ez is szerepet játszik abban, hogy Magyarországon csökkent az öngyilkosok száma5. Bár ez a tendencia megállni látszik.

Az utóbbi időben a hivatalos medicina mellett feltűntek a természetgyógyászati módszerek. Ezek a “nem hivatalos” gyógyító eljárások hozzáférhetősége erősíti betegek önsegítő, öngyógyító törekvéseit. A különböző adjuváns gyógymódok (vitaminok, roborálók, nyomelemek, gyógyteák, stb.) az enyhébb esetekben sikeresen oldják meg a kliensek panaszait. Pszichológiai haszna felbecsülhetetlen és az egészségügy számára is költségkímélőbb.

Ezért úgy gondolom, hogy a “hivatalos” medicinának paradigmaváltásra kell törekednie. A teljes elutasítás helyett a valóban és igazoltan hatékony szerek és eljárások megismerésére és tűrésére esetleg támogatására kell törekednie.

Erre példa az ORBÁNCFŰ (Hypericum perforatum)67, (lásd melléklet). A népi orvoslásban hosszú nemzedékek óta ismerik az orbáncfű gyógyító hatását. Használták gyomorfekély, reuma, gyomorégés, vesebaj, aranyér ellen, sebkezelésre és nyugtatónaksup>6. Az elmúlt húsz év során számos kutatást végeztek az orbáncfű antidepresszáns hatásával kapcsolatban. 25 randomizált duplavak vizsgálat ismert különböző depresszív állapotokban, melyek során 1874 beteg adatait használták fel. Vizsgálták placebóval8 valamint már ismert hatású psychofarmakonnalsup>9. Az általános tapasztalat szerint lényegesen jobb hatású volt, mint a placebo, és az antidepresszánssokkal megegyező hatással bírt. A vizsgálatok azt is igazolták, hogy még a korszerű antidepresszánsokhoz képest is kevesebb mellékhatást mutatottsup>10 /lásd tblázat/.



Tünetek


Placebo (47)


Hypericum (106)


Imipramine (110)

Hányinger


1 (2%)


8 (8%)


12 (11%)

Székrekedés


3 (6%)


4 (4%)


7 (6%)

Fejfájás


1 (2%)


3 (3%)


6 (6%)

Szívdobogásérzés


0


4 (4%)


6 (6%)

Szédülés


1 (2%)


1 (1%)


7 (/%)

Szájszárazság


6 (13%)


7 (7%)


42 (38%)

A hatásmechanizmus nem teljesen tisztázott.

Centralis neurotransmitter szerepe a Hypericum perforatum antidepressziv hatás hatásában akutan és az adaptív változásokban sup>11,sup>12

AKUT HATÁS

Újrafelvétel gátlása MAO-gátlás Alpha2 blokád 5-HT1aktivitás
Serotonin · Noradrenalin · gátlás Dopamin ·

ADAPTÍV VÁLTOZÁSOK

Béta Down regulátió Alpha1–Upreguláció Alpha2–blokkolás 5-HT2 Down reguláció

5-HT2receptorsűrűség D2 érzékenységcsökkenés D1 Down reguláció



ANTIDEPRESSZIV HATÁS

A legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy MAO- és / vagy COMT-blokkoló hatás játszik szerepet az antidepresszáns hatásban.



Mindezek figyelembevételével a Modigen olyan, a természetben fellelhető orbácfűből készített gyógyhatású készítmény, amely kapszulánként 0,9 mg hypericint tartalmaz és orvosilag igazoltan antidepresszáns hatású.





Tehát javasolható, hangulatzavarok esetén - ha az állapot nem súlyos depresszió – napi egy kapszula 3–6 hetes szedése. Ezen idő alatt állapot javulás várható. Praktikusan mellékhatás nélkül. Ha az állapot nem javul, esetleg romlik, mindenképpen pszichiátriai konzultációra van szükség. Ebben az esetben is a további gyógyszerelés terápiás hatását nem rontja, hanem támogatja a Modigen.
A depressziók diagnosztikája és terápiája
Rihmer Zoltán dr.
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, Budapest
A depresszió a világon mindenütt népbetegségnek számít, hiszen a felnôtt lakosság 10 százaléka rekurrens vagy krónikus depresszióban szenved. Túl a depresszió okozta szenvedésen, a betegség igen veszélyes lehet: gyakori az öngyilkosság, a másodlagos alkohol vagy gyógyszer abúzus, a produktivitás csökkenése, tartós betegállomány, az egészségügyi szolgálat felesleges terhelése és fokozott a szomatikus morbiditás és mortalitás is. A depressziók eredményes kezelése ezen szövôdmények jelentkezését is lényegesen lecsökkenti. A betegség kezelésének költségei ugyanakkor eltörpülnek a nem kezelt depressziós betegek okozta társadalmi károk mellett. A korszerű és biztonságos új antidepresszív gyógyszerek birtokában a depressziók döntô többsége ambulánsan is kezelhetô, és ebben egyre nagyobb szerep jut a családorvosoknak.

Az orvosi értelemben vett (tehát felismerhetô és hatékonyan gyógyítható) depresszió korunk egyik leggyakoribb betegsége. Nemzetközi és hazai adatok szerint a felnôtt lakosság közel 20 százaléka élete során legalább egy depressziós fázison átesik, és az ismétlôdôen zajló vagy krónikus depressziók prevalenciája is meghaladja a 10 százalékot. Ez Magyarországon 2 millió, ill. 1 millió embert jelent.

A depresszió nem azonos a rossz társadalmi közérzet által okozott többnyire jogos és motivált bosszúsággal. Ezt igazolja az a tapasztalat is, hogy az igen nehéz körülmények között élôk többsége nem depressziós, míg a depresszióban szenvedôk jelentôs hányada az átlagnál lényegesen jobb körülmények között él.

A depresszió többnyire genetikai-biológiai hajlam talaján jön létre. Család-, ill. ikervizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy a depressziók familiaritása nem a nevelési-, ill. szociális átörökítési mechanizmusok révén keletkezik. Magát a betegséget gyakran - az arra hajlamos egyéneknél - külsô, provokáló tényezôk, un. negatív élet-események manifesztálják. Az utóbbi két évtized vizsgálatai azt is igazolták, hogy a depressziós állapotok viszonylag jól körülhatárolható agyi biokémiai eltérésekkel járnak, és az ezekre elônyösen ható gyógyszerekkel (antidepresszívumokkal) sikeresen kezelhetôk.
Tünettan

A depresszió diagnózisához megkívánt tüneteket, ill. azok konstellációját az Amerikai Pszichiátriai Társaság hivatalos diagnosztikai kézikönyve alapján (DSM-IV.) az 1. táblázat foglalja össze.

A kezeletlen, vagy nem szakszerűen kezelt depresszió rendkívül veszélyes állapot: a befejezett öngyilkosságot elkövetôk több, mint 50 százaléka kezeletlen vagy elégtelenül kezelt depresszióban szenved, és a depressziós beteg adekvát terápia híján 30-35 százalékos valószínűséggel szuicidium miatt hal meg. Ugyanakkor számos vizsgálat adatai szerint a szakszerűen kezelt és gondozott depressziós betegeknél ez a rendkívül magas szuicid kockázat nagyságrendekkel csökken (0,5-2 százalék).

Kétségtelen, hogy a depresszió legtragikusabb következménye az öngyilkosság, emellett azonban számos egyéb komplikáció, ill. szövôdmény is jelentkezhet, mint pl. a másodlagos alkohol, ill. gyógyszer abúzus (dependencia), tartós betegállomány, rokkantnyugdíjazás, családi konfliktusok, sok és felesleges szakorvosi vizsgálat stb. Ezeket tünteti fel a 2. táblázat.

Súlyosabb depressziók esetén (ez viszonylag ritka) depressziós téveszmék is felléphetnek (bűnösségi, elszegényedéses, nihilisztikus, üldöztetéses doxazmák), ilyenkor a betegek - sajnos - gyakran schizophrenia vagy paranoid pszichózis tévdiagnózist kapnak, pedig a helyes kórisme a két betegség alapvetôén eltérô terápiája miatt rendkívül fontos.

Téves az a nézet, amely a depressziót csupán a hangulati élet indokolatlan és tartós negatív irányú eltolódásával azonosítja. Bár ez a tünet - kisebb-nagyobb intenzitással - gyakorlatilag mindig jelen van, igen gyakoriak az egyéb szimptómák, mint pl. a szorongás, kognitív zavarok, vegetatív, ill. szomatikus tünetek (inszomnia vagy hiperszomnia, étvágytalanság vagy fokozott étvágy, fogyás, obstipáció, amenorrea, szexuális aktivitás csökkenése), valamint a szervi okokkal nem magyarázható nagyfokú fáradékonyság, erôtlenség, fájdalmak és egyéb testi szenzációk (fejfájás, mellkasi nyomás, torok-szorítás, diffúz hasi panaszok, pareszteziák stb.).

Ha az említett szomatikus tünetek dominálnak és a hangulatzavar kevésbé nyilvánvaló, maszkírozott (larvált) depresszióról beszélünk, amelynek diagnosztikai jellemzôit a 3. táblázatban tüntettük fel.
Osztályozás

Bár különbözô depressziós betegek eseteiben a klinikai kép globálisan nagyon hasonló lehet, a depresszió mégsem egységes betegség.

* Másodlagos (szekunder) depresszióról szólunk, ha a tünetcsoport súlyos szervi betegséghez társul, ill. annak következménye (pl. stroke-hoz, Parkinson-betegséghez, malignus kórképekhez, HIV infekcióhoz, cerebrális atrófiához, epilepsziához társuló depressziók). Az alapbetegség kezelésén kívül itt a szupportív pszichoterápia mellett antidepresszív farmakoterápia is indokolt.
* Elsôdleges (primer, régi szóhasználattal endogén) depresszió esetén ilyen kimutatható elsôdleges, “oki" tényezôk nincsenek, bár gyakran szerepel a közeli anamnézisben provokatív tényezôként értékelhetô negatív élet-esemény. A primér depressziókon belül megkülönböztetünk unipoláris (csak depressziós és egészséges idôszakok váltakozása) és bipoláris lefolyást (utóbbi esetén a depressziós és tünetmentes periódusok mellett túlzottan aktív, felhangolt, kritikátlan, irritábilis, idônként agresszivitással és megalomán vagy üldöztetéses téveszmékkel járó un. hipomániás vagy mániás fázisok is jelentkeznek).

Mind az unipoláris, mind a bipoláris depresszió lehet súlyos (major) vagy relatíve enyhe (minor) depresszió (ha ez utóbbi legalább két éve tart, dysthymiáról beszélünk). A primér depresszió a lefolyás periodicitását illetôen is heterogén jelenség: az esetek egy kisebb hányadában a betegség évszakhoz kötötten ismétlôdik (téli, ill. nyári depresszió). A primér depressziók vázlatos osztályozása a 4. táblázatban látható.

A depresszióhoz - a betegség lefolyásának valamely stádiumában - egyéb pszichiátriai kórképek is társulnak. A már említett másodlagos alkohol és gyógyszer abúzuson kívül gyakori a pánikbetegséggel, szociális fóbiával, kényszerbetegséggel való un. komorbiditás, de szerencsére ezen kórképek kezelésében az antidepresszívumok szintén igen hatékonynak bizonyultak, így a prognózis ilyen esetekben nem feltétlenül rosz-szabb. Személyiségzavarral (különösen antiszociális borderline vagy hisztriónikus típusú formával) való komorbiditás esetén azonban (fôleg a csökkent kooperációs készség miatt) a kezelés hatékonyságának prognózisa már nem olyan jó. A depresszióhoz a véletlennél gyakrabban társulnak bizonyos testi betegségek is (hipertónia, kardiovaszkuláris kórképek, diabetes mellitus, infekciózus és tumoros megbetegedések). A kapcsolat ismerete azért is fontos, mert az ilyen szomatikus komorbiditást mutató depressziók esetén gyakran csak a testi betegséget ismerik fel és kezelik.
Biológia

Az utóbbi két évtizedben igen jelentôs haladás történt a primér depressziók biológiai hátterének tisztázása, ill. terápiás befolyásolhatóságának terén is. Ma már tudjuk, hogy a depressziós fázis mögött a központi idegrendszer megváltozott (általában csökkent) szerotonin és/vagy noradrenalin aktivitása áll, bár egyéb neurotranszmitterek és neuropeptidek szerepe is nagyon valószínű.

Az ismert és hatékony antidepresszívumok növelik a szerotonin, ill. noradrenalin mennyiségét a központi idegrendszer bizonyos struktúráiban, és így a kórkép alapját tevô biokémiai zavar korrigálása rövid latencia után (az antidepresszívumok két-három hét múlva hatnak) a klinikai tünetek javulásában, ill. megszűnésében mutatkozik meg.

Azon neurotranszmitterek (fôleg a szerotonin és noradrenalin), amelyek megzavart - többnyire csökkent - forgalma depressziókban igazolható, normális körülmények között is szerepet játszanak bizonyos perifériás hormonok (pl. kortizol anyagcsere, pajzsmirigyműködés stb.), ill. egyéb élettani funkciók szabályozásában. Ezért van az, hogy a depressziós fázis során finom, de egyértelműen kimutatható eltérések jelentkeznek a hipotalamusz-hipofizis-mellékvese, ill. a hipotalamusz-hipofizis-pajzsmirigy tengelyben is. A depressziós fázis gyógyulása után ezen neuroendokrin eltérések (pl. a kóros dexamethazon szupressziós teszt, ill. az abnormális TRH-TSH teszt) többnyire normalizálódnak.
Terápia

A primér depresszió kezelésében a legfontosabb és a legszélesebb körben alkalmazandó eljárás az antidepresszív farmakoterápia, de bizonyos esetekben pszichiáter szakorvos által végzett egyéb kezelések is szükségessé válhatnak (pl: a téli depresszió fény-terápiája, szakszerűen kivitelezett farmakoterápiával is dacoló depressziókban az elektrokonvulzív kezelés).

Pszichoedukációt (a beteg és családtagjainak felvilágosítását a betegségrôl, a kezelésrôl, az esetleges mellékhatásokról), ill. támogató (szupportív) pszichoterápiát mindig, célzott pszichoterápiákat (pl. családterápia, kognitiv-terápia) a megfelelô indikáció esetén kell végezni. Ez utóbbiak azonban már a speciálisan kiképzett pszichiáter szakorvosok, pszichológusok, ill. pszichoterapeuták kompetenciájába tartoznak.

A depressziók kezelésében (és különösen az ambuláns gyakorlatban) a legfontosabb az antidepresszív farmakoterápia. A több évtizede forgalomban lévô triciklusos antidepresszívumok (pl. Melipramin, Noveril, Teperin) igen hatékonynak bizonyultak a depressziók terápiájában, de a gyakran fellépô kellemetlen mellékhatások (szédülés, álmosság, szájszárazság, obstipáció, vizelet retenció, ortosztatikus hipotónia, hosszú távon súlygyarapodás stb.) miatt alkalmazásuk napjainkban a korszerűbb szerek birtokában háttérbe szorult. Az említett mellékhatások néha megakadályozták, hogy az optimális (terápiás) dózist elérjük, így a beteg ugyan kapott antidepresszívumot, de annak szubterápiás adagja miatt kedvezô klinikai hatás nem alakulhatott ki. Jelentôs elôrelépést hoztak az utóbbi években piacra került, lényegesen kevesebb mellékhatással járó és biztonságosabb antidepresszivumok.

Közülük a szelektív szerotonin reuptake inhibitorok (SSRI szerek: Fevarin, Prozac, Seropram, Seroxat, Zoloft) és a RIMA antidepresszivum (Aurorix) a legfontosabbak. A hagyományos antidepresszívumok közül a Noveril és Ludiomil rendelkezik a legkevesebb mellékhatással, és utóbbi, mint a nálunk forgalomban lévô egyetlen noradrenerg antidepresszívum, teljesen nem nélkülözhetô.

A Prozac, Seropram, Seroxat és Zoloft esetében sokszor már egy kapszula, ill. tabletta (20, 20, 20, ill. 50 mg) a terápiás dózist jelenti, de ha a beteg két-háromheti kezelés után sem javul lényegesen, a dózis fokozatosan tovább emelendô. Fevarin és Ludiomil eseteiben célszerű kisebb adagokkal kezdeni (25 mg naponta), és a továbbiakban a dózist két-három naponta lép-csôzetesen emelni.

Aurorix alkalmazása során az elsô pár napban 300, ezt követô-en 450-600 mg az ajánlott dózis, de nem, vagy csak részlegesen javuló betegnél ennél több, akár 750-900 mg/nap is lehet. Fontos, hogy elmagyarázzuk a betegnek és családtagjainak: markáns hatás csak kb. két-három hét múlva jelentkezik, és figyelmeztessük ôket az esetleg jelentkezô átmeneti és többnyire veszélytelen mellékhatásra (fejfájás, hányinger, hasi panaszok).

Amennyiben a depressziót szorongás, ill. inszomnia is uralja, az antidepresszívumot anxiolitikummal (pl. 3 x 0,25-1,0 mg Xanax vagy Rivotril, 3 x 5-10 mg Seduxen), ill. altatókkal (Immovan 7,5 - 15 mg, Rohipnol 1-3 mg, Dormicum 7,5-15 mg) kell kiegészíteni, különösen az elsô néhány héten, amikor az antidepresszívum még nem hathat. Ha a depressziós beteg kellô adagban és kellô ideig alkalmazott antidepresszívum mellett nem javul lényegesen, célszerű antidepresszívumot váltani, vagy pszichiáter szakorvostól konzíliumot kérni. Mivel egy depressziós fázis lefolyásának átlagos idôtartama 6-9 hónap, a sikeres kezelést legalább ilyen hosszú ideig folytatni kell.

Szemben a régebben terjesztett tévhittel, ma már biztosan tudjuk, hogy az antidepresszívumok nem fokozzák, hanem kifejezetten csökkentik a depressziós betegek öngyilkossági kockázatát. Természetesen az elsô napokban, hetekben, amikor az antidepresszívum még nem hat, a szuicid intenciókkal küszködô beteg fokozott figyelmet igényel, közvetlen szuicid veszély esetén (pl. öngyilkossági szándék hangoztatása, búcsúlevél stb.) pedig pszichiátriai szakkezelés, esetleg hospitalizáció is szükséges lehet.

Ugyancsak osztályos kezelés szükséges súlyos (téveszmékkel járó) depressziók, vagy mániás fázisba való átcsapás eseteiben is. A depressziók korszerű és hatékony kezelési módjainak elterjedése ugyanakkor lehetôvé tette, hogy a betegek túlnyomó többségét ambulánsan kezeljék. Kívánatos, és világszerte észlelhetô gyakorlat, hogy az enyhe, ill. középsúlyos eseteket családorvosok kezeljék; hiszen egy nem pszichotikus, szuicid veszéllyel nem járó depresszió felismerése és kezelése semmivel sem nehezebb és felelôsségteljesebb feladat, mint a családorvosi praxisban ugyancsak gyakori akut miokardiális történés, heveny hasi folyamat stb. ellátása.

A családorvosi gyakorlatban ajánlott antidepresszívumok fôbb jellemzôinek ismertetése az 5. táblázatban látható.
Társadalmi jelentôség

Annak ellenére, hogy a depressziók kezelésének lehetôségei ma már meglehetôsen jók, a betegek jelentôs hányada nem is tudja, hogy milyen betegségben szenved, sôt sok depressziós beteg jellem-gyengeségnek, meghasonlottságnak, esetleg külsô tényezôknek tulajdonítja az állapotot. Az orvos által látott depressziós betegek több, mint 50 százalékát, Angliában, Svédországban és az Egyesült Államokban családorvosok kezelik. Nálunk ez az arány biztosan jóval alacsonyabb, és az is tény, hogy a hazánkban nyilvántartott depressziós betegek száma a valós prevalenciából számítható érték 10 százaléka alatt van.

A depressziók korai felismerésének és hatékony kezelésének pedig komoly népegészségügyi vonatkozásai vannak. Svédországi vizsgálatok bizonyították, hogy a Gotland sziget lakosságát ellátó 20 családorvos rövid, tematikus továbbképzése a depresszió diagnosztikáját és terápiáját illetôen jelentôsen (egy harmadára!) csökkentette az öngyilkossági halálozást, de lényegesen csökkent a depresszió miatti kórházi beutalások és a betegállományban töltött napok száma is. Amerikai és angol vizsgálatok szerint a kezelésben részesülô depressziós betegekre fordított kiadások (kórházi ellátás, munkabér, gyógyszer, vizsgálatok stb.) a nem kezelt depressziós betegek okozta társadalmi károknak (öngyilkosság, munkából való kiesés, alkoholizmus stb.) csak mintegy 10-20 százalékát teszik ki.

A depresszió ára tehát jóval kisebb, mint a depresszió kára. Fontos annak tudatosítása is, hogy a depressziók kezelésének összköltségébôl a gyógyszerek csak mintegy 5 százalékot tesznek ki.

A világviszonylatban népbetegségnek számító depresszió korai felismerése és hatékony kezelése a beteg szenvedésének megszüntetésén túl az egyénileg és társadalmilag is rendkívül nagy jelentôségű komplikációkat is képes megelôzni, lényegesen javítva ezzel mind a beteg, mind közvetlen hozzátartozói (és végsô soron a társadalom) életminôségét is.
Irodalom: 1. Arató M. (szerk.) Depresszió. Cserépfalvi-Psychoeducatió, Budapest, 1994. - 2. Belsô N. és Rihmer Z.: A depresszió farmakoterápiájának költség-haszon elemzése. Psychiat. Hung. 10, 293-298, 1985. - 3. Goodwin F.K., Jamison R.K.: Manic-Depressive Illness. Oxford University Press, New York, 1990. - 4. Kessler R.C. és mtsai.: Lifetime and 12-month prevalence of DSM-III-R psychiatric disorders in the United States. Arch. Gen. Psychiat. 51, 8-19, 1994. - 5. Rihmer Z.: A depressziók larvált megjelenési formái. Psychiat. Hung. 9, 37-48, 1994. - 6. Rutz W. és mtsai.: Long-term effects of an educational program for general practitioners given by the Swedish Committee for the Prevention and Treatment of Depression. Acta Psychiat. Scand. 85, 83-88, 1992.
Háziorvos Továbbképzô Szemle 1:79-82 (1996)


Vissza | Címlap



Depresszió, szorongás és szerotonin
Bánki M. Csaba dr.
Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Elme- és Ideggyógyintézet, I. Pszichiátria, Nagykálló
A szerotonin az agy egyik “sokfunkciós" neurotranszmittere, amely számos különbözô élettani, endokrin és viselkedési folyamatot szabályoz. Depressziókban és szorongásos zavarokban nagyszámú közvetlen és közvetett biokémiai vizsgálat igazolja több más transzmitter-rendellenesség mellett - az agyi szerotonin-anyagcsere jól mérhetô eltéréseit, amelyeknek célzott és specifikus gyógyszeres korrekciója ma e betegségek egyik leghatékonyabb kezelési módja.

Az orvostudomány történetében korántsem ritkaság, hogy egy-egy véletlenül felfedezett gyógyszer vagy gyógyszercsoport hatásmechanizmusát vizsgálva sikerült feltárni a betegséget elôidézô élettani, biokémiai rendellenességeket. A morfin hatását elemezve jutottunk el például a fájdalom keletkezésének jobb megértéséhez, az aszpirin gyógyszertanából pedig fény derült a prosztaglandinok (valamint egyes citokinek) láz- és gyulladáskeltô szerepére.

A depressziók kezelésében idestova negyven éve látványosan eredményes gyógyszerek, az antidepresszívumok döntô többsége az agyi neurotranszmitterek: a noradrenalin, a dopamin, illetve a szerotonin anyagcseréjét módosítja. Az ötvenes-hatvanas évek klasszikus “triciklusos" vegyületei (például a mindmáig használatos imipramin, amitriptylin, vagy dibenzepin) éppúgy, mint a korábbi monoaminoxidáz-gátlók (például az itthon már nem forgalmazott Nuredal) eltérô hatásmechanizmussal ugyan, de egyaránt megnövelik a centrális monoaminerg szinapszisokban felszabaduló transzmitter-mennyiséget és megnyújtják azok hatását. Bár mai ismereteink szerint nem közvetlenül maga a transzmitter-szaporulat, hanem sokkal inkább az ennek következtében létrejövô receptor-módosulások sorozata vezet el fokozatosan, hetek alatt a depressziós tünetek megszűnéséhez (sôt a gyógyszerszedés folytatása a visszaesést is képes megelôzni), mégis már a hatvanas években magától adódott a feltevés, hogy a depressziós tüneteket legalábbis részben az agyi monoaminerg neurotranszmisszió rendellenességei idézhetik elô.

Számos tisztázatlanság és ellentmondás ellenére úgy tűnik, hogy ilyen rendellenességek valóban kimutathatók a depressziós betegek idegrendszerében, méghozzá különféle formákban és a transzmitter-anyagcsere több szintjén is. Elsôsorban a noradrenalin és a szerotonin (1. táblázat) zavarai látszanak klinikailag fontosnak és az ezeket korrigáló gyógyszerek a depresszió leghatékonyabb ellenszerei. A szerotonin különös jelentôségét az adja, hogy a nyolcvanas évek óta világszerte elterjedt szelektív szerotonerg antidepresszívumok (nálunk: citalopram, fluoxetin, fluvoxamin, paroxetin, sertralin), amelyek tehát egyetlen más agyi transzmitterre sem hatnak észrevehe-tôen és éppen ezért nagyon kevés a mellékhatásuk, ugyanolyan hatékonyan képesek megszüntetni a depresszió tüneteit, mint a régi, nem-szelektív (ezért több mellékhatással rendelkezô és nem is mindig veszélytelen) készítmények.

Nemsokára az is kiderült, hogy ugyanezek a gyógyszerek a szorongás bizonyos formáit sokkal jobban szüntetik, mint a hagyományos szorongásoldók (vagyis a benzodiazepinek). Már a hatvanas években ismert volt például, hogy a pánikbetegség jobban reagál antidepresszívumra, mint például diazepamra, de ugyanezt észlelték bizonyos fóbiás zavarok esetében is. A régebben szinte teljesen kezelhetetlennek, befolyásolhatatlannak tartott kényszerbetegség pedig kizárólag egyetlenegy régebbi antidepresszívumra reagált: arra a clomipraminra, amely bár nem egészen szelektíven, de döntô mértékben szintén az agyi szerotoninra hat. Mindezekben a kórképekben - és még néhány továbbiban - ma úgyszintén a szelektív szerotonerg szerek a gyógyszeres terápia elsôként választandó eszközei, nem utolsósorban igen kedvezô mellékhatás profiljuk miatt is.
Az agyélettani és biokémiai kutatások eredményei

Agyélettani kutatások feltárták, hogy az agyi szerotonerg rendszer nem egységes, hanem - nagyon leegyszerűsítve - legalább két funkcionális alrendszerbôl áll.

* Közülük az egyik, a mediális raphe-rendszer a külsô változásokhoz (elsôsorban a kedvezôtlen irányú változásokhoz, a veszteségekhez!) való alkalmazkodást, a toleranciát szolgálja; ennek károsodása felfokozza a stresszhatásokat, megnehezíti azok elviselését (ill. a velük való megküzdést), ami a depressziós állapot jellegzetes sajátossága
* A dorzális raphe-rendszer viszont inkább egy “veszély-figyelô" berendezés: szokatlan és váratlan, tehát potenciálisan veszélyes külsô ingerek hatására leállítja, megbénítja az aktív cselekvést (és ennek szubjektív velejárója a szorongás érzése). Ha ebben a rendszerben támad zavar, akkor már enyhe, hétköznapi és ártalmatlan ingerek is “vészreakciót" válthatnak ki - és pontosan ez jellemzô a pánikbetegségre, a kényszeres zavarra, vagy több más szorongásos rendellenességre. Természetesen a szerotonin-funkciózavar természete a különbözô kóros állapotokban más és más, amint ezt a legutóbbi években már az élô emberi agy közvetlen vizsgálatával, a biokémiai folyamatok láthatóvá és mérhetôvé tételével (PET, SPECT, mágneses spektroszkópia, stb. révén) sikerült igazolni.

A depresszió és a szorongás kapcsolata régóta ismert: a depressziós betegek 60-80%-a klinikailag jelentôs mértékben szorong, a pánikbetegek harmada, a kényszerbetegek kétharmada pedig idôszakosan súlyos depresszióktól szenved. Ma úgy tűnik, hogy a kettô között legalábbis részben az agyi szerotonin-funkciózavar jelentheti a kapcsolatot, ugyanis annak korrigálásával gyakran mindkét zavar egyszerre - de egymástól függetlenül - enyhül. Annak a magyarázatát, hogy depressziókban inkább elégtelen, szorongásos zavarokban viszont látszólag inkább túlzott szerotonin-működésre utaló jeleket észlelünk, a szerotonin-receptorok változatossága adja. A jól ismert noradrenerg a1, a2, b1, b2, stb. receptorokhoz hasonlóan az agyi szerotonin-receptorok is sokfélék (ma már húsznál is többet ismerünk és számuk várhatóan tovább növekszik), és olykor egymással ellentétes szerepük is lehet: a szerotonin1a-receptorok például gátolják, a szerotonin2-receptorok viszont éppenséggel fokozzák a szorongást.

A biokémiai pszichiátriai kutatás egyik “legerôsebb" adata, legtöbb oldalról megerôsített megfigyelése az agyi szerotonin szerepe az impulzív, agresszív magatartásban és valószínűleg ezen át az öngyilkossághajlamban. Minden olyan fizikai, kémiai vagy pszichológiai behatás (pl. gyógyszer, méreg, sérülés, félelem, fájdalom!), ami az agyi szerotonin hatását gátolja, emberben és állatban egyaránt agresszió-fokozó hatású, míg a centrális szerotonin-hatást serkentô szerek vagy beavatkozások jelentôsen fékezik az agresszív megnyilvánulásokat. Ez a hatás célzott és egészen szelektív, nem valamiféle általános “megnyugtatás" következménye: egyes új - ma még csak kísérleti - “antiagresszívumok", más néven “szerenikumok", amelyek kizárólag az egyik szerotonin-receptortípusra (az 1B-re) hatnak, egyáltalán nem is rendelkeznek szedatív hatással. A hetvenes évek óta világszerte megfigyelték, hogy az erôszakos, fizikailag roncsoló (“violens") eszközökkel öngyilkosságot megkísérlô emberek központi idegrendszerében nagyon gyakoriak a szerotonin-funkciózavar jelei, de hasonló eltérés található erôszakos és impulzív bűnözôkben, gyilkosokban, gyújtogatókban is. Ôk képviselik tehát a szélsô eseteket, de minden jel szerint a “szerotoninhiányos" emberek általában hajlamosabbak a türelmetlen, meggondolatlan, hirtelen cselekvésekre, a felelôtlen kockázatvállalásra és az erôszakra, a “szerotonin-túlsúlyos" emberek viszont inkább aggodalmasabbak, gátlásosabbak, tépelôdôek és visszahúzódóbbak. A biokémia ebben az esetben (is) egybecseng a sok évtizedes pszichológiai, pszichiátriai tapasztalatokkal: a személyiség - amely maga is az agy élettani struktúrájában gyökerezik - meghatározó tényezôje lehet a pszichés vulnerabilitásnak. Ami ennél is fontosabb, a korszerű gyógyszerekkel ma már védekezni lehet az ilyenfajta sérülékenység következményei ellen. Már nem törvényszerű, hogy a “tüneti gyógyulás" után a depressziós, ill. a szorongásos beteg egy idô múlva visszaessen, mert megfelelô fenntartó kezeléssel maga a (szerotonerg?) sérülékenység is féken tartható.

Az agyi szerotonin-funkciózavart nem kizárólag komplikált és drága berendezésekkel, hanem sokszor egyszerűbb mérésekkel, például biokémiai próbákkal is valószínűsíteni lehet. A pánikbetegek jellemzô félelmi rohamát például - sok egyéb eljárás mellett - szerotonin-serkentô vegyületekkel, így bizonyos gyógyszerekkel is ki lehet váltani, de ugyanilyen módon fokozható a kényszerbetegek kínzó tépelôdése, aggodalmas önellenôrzése is. Szerotonin-serkentô szerek az egészséges emberben számos hormon (prolaktin, kortizol, stb.) elválasztását fokozzák, ami egy-két ismételt vérvétellel jól mérhetô; depressziós betegek ilyen hormonválaszai sokszor feltűnôen csökkentek. Ami talán a legfontosabb, a legtöbb ilyen eltérés a szorongásos vagy a depressziós tünetek enyhülésével, gyógyszeres kezelés során maga is megszűnik, “normalizálódik"; a kettô tehát szorosan együtt jár.
Megbeszélés

Ma még nem tudjuk, hogy az agyi szerotonin-rendellenességek milyen mértékben “okai", vagy csupán “közvetítô láncszemei" a szorongásos és a depressziós zavaroknak. Kicsit hasonló a helyzet, mint a magas vérnyomás, a reuma vagy a cukorbetegség esetében: egyre több élettani, biokémiai eltérést ismerünk fel a tünetek hátterében, de még nem ismerjük ezek “végsô" kiváltó okait és a patogenezis egész láncolatát.

Ugyanakkor rendelkezünk hatékony gyógyszerekkel és ezek hatásmechanizmusát meglehetôsen jól értjük. A szelektív szerotonerg antidepresszívumok meggyôzô klinikai hatása a depressziók valamennyi formájában és a szorongásos zavarok egyes jellegzetes típusaiban (mint amilyen a pánik vagy a kényszerbetegség) nagyon valószínűvé teszi, hogy e két tünetcsoport kialakulása szorosan összefügg az agyi szerotonin-rendszerek működési zavaraival.
Irodalom: 1. Arató M. (szerk.): Depresszió '88. Animula Könyvek, Budapest,1988. - 2. Arató M. (szerk.): Depresszió. A Pszichiátria Haladása. Cserépfalvi Kiadó, Budapest,1994. - 3. Bánki M. Cs. (szerk.): Pánik és Fóbiák. A Pszichiátria Haladása, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1995. - 4. Németh A. (szerk.): Kényszerbetegség. A Pszichiátria Haladása, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1994.
Háziorvos Továbbképzô Szemle 1: 69-70 (1996)


Vissza | Címlap



A depressziók és a szorongásos betegségek epidemiológiája
Szádóczky Erika dr.
HIETE Pszichiátriai és Pszichológiai Tanszék, Budapest
Megfelelô egészségügyi hálózat kialakításának elengedhetetlen feltétele a lakosság egészségi állapotának felmérése, az egyes betegségek morbiditási viszonyainak lehetô legpontosabb ismerete. Csupán ezen tényezôk feltérképezése után lehet az igényeknek megfelelôen fejleszteni az egyes szaká-gazatokat. A pszichiátriai epidemiológia az utóbbi 15-20 évben kezd felzárkózni az orvostudomány egyéb területeihez.

Az igény az élet minôségének javítására ott kezdôdött, amikor elôször merült fel az a gondolat, hogy az élet több is lehet, mint egy veszélyekkel teli, bizonytalan biológiai állapot. Az orvostudományban a túlélés volt az elsô célok egyike, s amint ez elérhetôvé vált, az életkor növekedésével elôtérbe került a minôségi változtatás fontossága.

Az élet megfelelô minôségének kialakítása elképzelhetetlen a pszichés egyensúly biztosítása nélkül.

A statisztikák általában alábecsülik a pszichés betegségek elôfordulási gyakoriságát. A pszichiátriai betegségek sajátos volta és megnyilvánulási formái, valamint a társadalmi elôítéletek miatt a közösség, amelyben a beteg él, a tüneteket gyakran nem tekinti betegségnek, következésképp az egészségügyi szolgálatot nem veszik igénybe.

De ha a beteg el is jut orvoshoz, akkor is kicsi a valószínűsége, hogy az alapellátásban, vagy egyéb - nem pszichiátriai - szakorvosi ellátásban dolgozók felismerik a panaszok hátterében meghúzódó pszichés zavart.

Gyakori, hogy a “betegszerep"-hez fűzôdô elvárásnak megfelelôen a pszichiátriai betegségben szenvedô beteg is szervi panaszokat említ elsôsorban orvosának, részben megnehezítve, részben megkönnyítve annak helyzetét. Megnehezíti, mert a pszichés probléma felszínre hozása plusz feladatot, idôt és munkát jelent. Megkönnyíti, mert az orvosképzés egyoldalú volta miatt a nem pszichiáter a pszichés problémák útvesztôjében bizonytalan, nem érzi otthon magát, a szomatikus panaszok viszont alkalmat adnak, hogy a jól ismert szomatikus kivizsgálás és orvoslás beinduljon.

Tovább komplikálja a helyzetet, hogy a fizikális betegséghez, fôleg ha krónikus, gyakran társul pszichiátriai betegség, amelynek tüneteit rendszerint mind a beteg, mind az orvos figyelmen kívül hagyja.

Végül nem elhanyagolható szempont a társadalom jelenlegi álláspontja, amely szerint a pszichiátriai diagnózis stigmatizációt jelent a beteg számára.

Ugyanakkor a pszichiátriai betegségek életminôségre gyakorolt hatása lényegesen kifejezettebb, mint bármely krónikus, szomatikus betegségé. A depressziós betegek szignifikánsan több napot töltenek betegállományban és szignifikánsan rosszabbnak ítélik meg életminôségüket, mint a krónikus szomatikus betegek (Üstün és Sartorius, 1995).

Simon és mtsai. (1995) felmérése szerint az USA-ban a depressziós és szorongásos zavarban szenvedô betegek csaknem kétszer annyiba kerülnek az egészségügy számára, mint a nem pszichiátriai betegségben szenvedôk. A magasabb költségek oka nem a pszichiátriai betegségek kezelésének nagyobb költségigénye, hanem a gyakoribb orvosi vizit, a nagymennyiségű, inadekvát gyógyszerelés, az indokolatlan műszeres beavatkozások és a gyakoribb hospitalizáció.

A 80-as évek elején az Epidemiologic Catchment Area vizsgálatai egyértelmű bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy az USA-ban a lakosság több, mint 22%-a szenved kezelést igénylô pszichiátriai betegségben. Azóta világszerte több felmérés történt részben a lakosság, részben az alapellátásban megforduló betegek körében, amely lényegében hasonló eredményt hozott, és arra is rávilágított, hogy a betegek több, mint felénél nem figyelnek fel a pszichiátriai tünetekre.

A pszichiátriai betegségek felismerése világszerte problémát jelent, s alig valószínű, hogy Magyarországon más lenne a helyzet. A fenti problémákkal feltehetôen hazánkban is számolni kell. Erre jellemzô példa, hogy Magyarországon az 1980. december 31-ig hivatalosan nyilvántartott depressziós betegek aránya 0,5-1% volt (Rihmer és mtsai. 1989). Kopp és Skrabski 1988-ban a Beck depressziós skálával széleskörű reprezentatív mintán végzett vizsgálatai szerint a 16 év feletti lakosság 24%-a panaszkodik depressziós tünetekrôl. A vizsgált személyek 7,5%-a volt közepesen súlyos, vagy súlyos depressziós. Nyilvánvaló tehát, hogy a depressziós betegek döntô többsége soha nem kerül pszichiáterhez, és a kedélybetegség nem kerül felismerésre.

A magyarországi helyzet pontosabb megismerésének igénye vezetett bennünket arra az elhatározásra, hogy nemzetközi adatokkal összehasonlítható módszerrel felmérjük a kedélybetegségek és a szorongásos zavarok elôfordulási arányát a családorvosi rendelôkben megforduló betegek, valamint a lakosság körében.
Beteganyag és módszer

Magyarország öt területérôl 15 családorvosi rendelôben megforduló minden ötödik 18-60 év közötti (összesen 301) beteg került be a vizsgálatba, aki a kérdôív felvételéhez hozzájárult. Ezt követôen az egészségügyi intézményekkel kapcsolatba nem került, un. egészséges lakosság körében folytattuk a vizsgálatot (a tervezett 3000-bôl 1500 személy adata áll ezidáig rendelkezésünkre).

A felméréshez Robins és mtsai. által 1981-ben az Epidemiologic Catchment Area project számára kifejlesztett Diagnostic Interview Schedule (DIS) magyarra fordított részeit használtuk. A jól strukturált kérdôívet laikus, kiképzett kérdezôk (10 egyetemi hallgató) vették fel. A diagnózisok kialakítása komputer programmal történt a DSM-III-R kritériumrendszerének megfelelôen.
Megbeszélés

A családorvosi rendelôkben megforduló megkérdezett betegek 43%-ánál fordult elô valamilyen szorongásos- vagy kedélyzavar a vizsgálat idôpontjáig, valamikor az élete során, 13%-nál kedélybetegség (bipoláris zavar, unipoláris depresszió, disztímia), 18%-nál szorongásos zavar (pánikbetegség, generalizált szorongás, fóbiák), 12%-nál a szorongásos és kedélyzavar együtt, vagy váltakozva.

A vizsgálat idôpontjában a betegek 15%-a szenvedett klinikai szintű, kezelést igénylô szorongásos- vagy kedélyzavarban (5% kedélybeteg, 10% szorongásos zavar).

Az egyes diagnózisok elôfordulási gyakoriságát összehasonlítva az utóbbi években, szintén az alapellátásban végzett három nemzetközi vizsgálat adataival, nyilvánvaló, hogy a kedélybetegségek és a szorongásos zavarok prevalenciája tekintetében nem maradunk el a nemzetközi szinttôl (1. táblázat).

A fenti adatokból egyértelműen következik, hogy a pszichiátriai betegségek jelentôs problémát jelentenek az alapellátásban. A kedélybetegségek és a szorongásos zavarok gyakorisága, valamint az a tény, hogy ezeknek a betegeknek nagy része a családorvosánál (és gyakran csak ott) keres segítséget, szükségessé tenné, hogy a családorvos a pszichiátriai problémák felismerésére és ellátására is fel legyen készülve.

A lakosság körében történt felmérésünk részadatai (2. táblázat) szerint az élet folyamán a leggyakoribb pszichiátriai betegség - egyezôen az irodalmi adatokkal (Kessler és mtsai. 1994) - a depresszió (a esetek 70%-ában egynél több epizód), az aktuális problémák közül pedig az alkoholprobléma (a megkérdezettek 10%-a). Figyelemre méltó, hogy a vizsgálat idején a lakosság 3%-a volt depressziós, 3%-a szenvedett klinikai szinten pánikbetegségben, 5%-a szociális fóbiában, 8%-a agorafóbiában (a DSM-III R. kritériumait teljes egészében kielégítették). Ezek a betegek nem mentek orvoshoz, nem részesültek semmiféle kezelésben.
Irodalom: 1. Kessler R.C., McGonagle K.A., Zhao S., Nelson C.B., Hughes M., Eshleman S., Wittchen H., Kendler K.S.: Lifetime and 12-Months Prevalence of DSM-III-R Psychiatric Disorders in the United States. Arch. Gen. Psych. 51, 8-19, 1994. - 2. Kopp M., Skrabski Á.: Magyar lelkiállapot. Végeken Alapítvány, Budapest, 1992. - 3. von Korff et al: Anxiety and Depression in a Primary Care Clinic. Arch. Gen. Psychiatry 44, 152-156, 1987. - 4. Rihmer Z. és mtsai.: Regionális különbségek a depressziók és a szuicídium prevalenciájában Magyarországon. Ideggyógy. Szemle 42, 491-500, 1989. - 5. Robins L.N. et al: National Institute of Mental Health Diagnostic Interview Schedule: Its history, characteristics and validity. Arch. Gen. Psychiatry 38:381-389, 1981. - 6. Üstün T.B., Sartorius N.: Mental Illness in General Health Care. John Wiley & Sons, Chichester, 1995. - 7. Weissman M.M. et al: The epidemiology of Dysthymia in Five Communities: Rates, Risks, Comorbidity and Treatment. Am. J. Psychiatry 145, 815-819, 1988.
Háziorvos Továbbképzô Szemle 1:67-68 (1996)


Vissza | Címlap



Depressziók, szorongás és öngyilkosság a krízis kontextusában
Szabó Péter dr.
Városi Kórház, Pszichoterápiás Osztály, Szigetvár
Egy átlagos praxis tapasztalatait megélve háziorvosok sora a saját élmény szintjén képes bizonyítani mindazt, amit a pszichiáterek a klinikumban megfigyeltek és epidemiológiai kutatások tárgyává tettek, vagyis hogy a lelki működések olyan sajátos zavarai, mint a depressziós tünetegyüttes, a beavatkozást igénylô szorongásos megnyilvánulások és az öngyilkosság fokozott kockázatával járó pszichoszociális válsághelyzetek együttes elôfordulása feltűnô gyakoriságot mutat. A depressziók, a szorongásos kórképek és az öngyilkossági veszélyhelyzet szoros együtt járása a gyakorlat számára - a felismerés és a beavatkozás szempontjából egyaránt - fontos jelentôségű, hiszen bármely elemének háttérbe kerülése, figyelmen kívül maradása a gyógyulás esélyét rombolja, akár a tragikus végkifejletig.

Nyilvánvaló, hogy önmagában sem a pszichiáter, sem a háziorvos nem lehet eléggé hatékony, eléggé eredményes - azonban, ha ezt a felismerést kölcsönösen elfogadva sikerül “mást és másképp" lépni, akkor jelentôsen csökkenthetôk veszteségeink: javulhat az egyébként elkeserítô magyar statisztika a befejezett szuicidiumokról, a fel nem ismert és emiatt kezeletlenül maradt depressziósokról, és talán még olyan más területek, mint például a belgyógyászat is tehermentesül, mert a testi panaszokkal “álcázott" pszichés problémák idôben és a megfelelô szinten megoldást nyerhetnek.
“a baj jelzést ad önmagáról..."

A gyakorlat szempontjából két kulcsfontosságú fogalomra kell összpontosítanunk, ezek a felismerés és a beavatkozás.

Minden beavatkozás alapját képezi egy törvényszerűen megfigyelhetô jelenség, amit Shneidman (1985) más szempontokkal együtt mint a minden öngyilkossági folyamatokban közöset írt le, vagyis a minden önpusztító eseménysorban tetten érhetô közös interperszonális aktust, a szándék kommunikációját.

A mindenki által átélhetô vagy már átélt élmény, a lélektani értelembe vett válsághelyzet (Caplan, 1981) szerint a “pszichológiai kiegyensúlyozatlanságnak rövid idôtartama annál a személynél, aki olyan veszélyes körülményekkel kénytelen szembenézni, amelyek számára fontos problémát jelentenek és ezeket sem elkerülni, sem megoldani nem képes a szokásos problémamegoldó képességeivel...“

A bajban lévô ember számára sajátos élményvilágot jelentnek az “elfogadás-visszautasítás" szintjén leírható történések. A folyamat kezdete, amikor a kihívásra saját erôbôl keresünk megoldást - és ez többnyire sikerül is.

Mert megvannak a kellô ügyességek, a korábbi problémamegoldások tapasztalatai, szóval működnek, működtetni vagyunk képesek azt, amit szárazon problémamegoldó kapacitásnak szokás nevezni. Képesek vagyunk persze azt is felmérni, amikor mindez nem elég, de ebben a viszonylag korai szakaszban még nehezen dönthetô el, hogy kell-e valójában a külsô segítség?

Ez a belsô bizonytalanság, a beszédben, a viselkedésben is megjelenô ambivalencia a környezet reakcióit visszafogottá teheti. Bárkit - beleértve a szakembert is ! - elbizonytalaníthat, aki veszi ugyan a vészjelzéseket, a bizonytalan segélykéréseket, de számára is problémát jelent, most van-e itt a segítô fellépés pillanata? A mélyülô válság kritikus szakaszába kerülést is képes gyorsítani ez a fajta kommunikációs zavar.

Elérkezhet az a pillanat, amikor már a bajban lévô is határozottabban érzi, most már halaszthatatlanná vált a külsô segítség, de az elôzményekbôl adódóan már halkulhatnak az üzenetek, “zajossá válhatott a csatorna" és a jelek felfogása, illetôleg feldolgozása a potenciális segítôben (többnyire belsô) akadályokba ütközik. A folyamat kritikussá válik, szükséges ugyan, de elmarad a külsô segítség és bekövetkezik az összeomlás: a testi, a lelki vagy a szociális megsemmisülés valamely formája.

Jellemzô, ahogyan a krízis kommunikációja, mint a kommunikáció krízise (Kézdi, 1992) érvényesül.

Paradox módon a válsághelyzetnek leginkább reménytelennek tűnô pontján történik valami kreatív, ami esélyt kínál a megoldáshoz, szinte az utolsót.

A “cry for help" (Farberow, 1981) közismert jelensége indíthatja el a beavatkozást.

A segélykiáltást jelképes is lehet, nem kizárólag a maga konkrétságában értendô. Néha maga az önpusztító cselekmény az üzenet, máskor áttételes formában jelenik meg.

Ezért fontos a veszélyre csak közvetett módon utaló jelek ismerete: például a menekülési fantáziák megfogalmazása (“elmenni valahová messzire", “el egy lakatlan szigetre", “eltűnni a világ elôl - akár egy kis idôre vagy örökre...", a helyzetbôl való kilépés, válás stb.). Ilyen rejtett üzenetek jelenhetnek meg a viselkedés szintjén is. Változás a megjelenésben, a szokásokban, a felerôsödô kockázatkeresésben, a hangsúlyossá váló szenvedélyekben (alkohol, drog, játék, hatalom, munka, szex stb.). A kudarcok halmozódása, a fokozó baleseti hajlam, az élettôl való búcsúzkodás, a végrendelkezés, a javak szétosztogatása mellett a beszédben megjelenô tagadó szerkezetek (“nekem soha semmi nem sikerül.."), a gyász, a haláltéma elôtérbe-kerülése, beszűkülés a veszteségre, a hiányra. Mindezek mellett a reményvesztettség, a kiúttalanság megfogalmazása hívhatja fel leginkább a figyelmet arra, hogy nagy a veszély, nagy a baj!

Különösen fontossá válhatnak ezek a válságjelek, ha azok a lehangoltság, a szorongás jól felismerhetô jelzéseivel párosulnak - nem különben, ha a már bizonyított statisztikai valószínűségek teszik hangsúlyossá a jelzéseket.

Így fokozottabban veszélyes a helyzet, ha a vázolt vészjeleket férfi adja, akinek életkora valamely generáció-váltás határán van (serdülôkor, felnôtté válás, életközép, öregedés, öregkor) és egyedül, magányosan, a család biztonsága nélkül él, ha elôtörténetében fény derül öndestruktív mintázatokra - saját vagy kisközösségi öngyilkossági eseményekre, fokozódó stresszre, veszteségekre, alkohollal vagy droggal történô “öngyógyításokra" és nem utolsó sorban pszichiátriai betegségekre (depressziók, szorongásos megbetegedések, szuicidium, pszichózisok például), amelyek a fokozottabb öngyilkossági veszély elôrejelzôi.

Annak, aki elsô észlelôként veszi a vészjeleket és eljut a felismerésig, hogy itt valami olyan történt, amibôl akár visszafordíthatatlan változás következhet, nem szabad azt mérlegelni, hogy most komoly-e vagy sem a baj. A néhány szem Kalmopyrin adott esetben ugyanolyan fontos jelzés, mint a sok doboz altató bevételére utaló információ.

A veszélyhelyzet súlyosbodása és a kockázat növekedése várható, ha a segítô azt mérlegeli, alkalmas volt-e a választott módszer az élet kioltására és nem arra összpontosít, hogy valaki megértést, elfogadást, odafordulást vár.

Ezen típusú mérlegelés megbocsáthatatlan idôveszteséggel járhat.

Nem véletlenül mondják tehát Ringel, a preszuicidális szindróma leírója nyomán, hogy “az öngyilkosság mindig egy elmulasztott vagy elrontott beszélgetés következménye".
Az életmentô beszélgetéshez nem kell pszichiáternek lenni!

Természetesen, ahogyan például a vízimentésnek megvannak azok a fogásai, amik megvédik a mentôt a fuldoklótól és az örvénytôl, ugyanúgy szükséges a lehetôségek és korlátok ismerete a segítôk számára is.

A krízisben lévôk reagálását a jellemzô döntésképtelenség mellett a kapcsolatba kerülés igényének növekedése és befolyásolhatóságnak fokozódása is meghatározza.

Természetesen a pszichológiai segítséget meg kell elôzze minden más, aminek elmaradása a testi működések egyensúlya felborulásának kockázatával jár - értelemszerűen az életfontosságú funkciók megôrzése vagy helyreállítása indokolt esetben elsôbbséget kell kapjon!

Ebben a gondolatmenetben megérthetô, hogy bármennyire is nyilvánvaló a szándék, az önkezű halál gondolata, a gyógyszeres öngyilkossági kísérlet áldozatát elsô lépésben szakavatott ellátás (és a mérgezés tekintetében befejezett ellátást) illeti meg, amit az orvosi modellben kell megkapjon. A pszichiáter vagy az a személy, aki a pszichológiai segítséget fogja megadni csak azután léphet, ha a belgyógyászati baleset ellátása biztonságosan befejezôdött. A példánál maradva tehát elsô lépés a belgyógyászati jellegű beavatkozás, és csak késôbb kerülhet sor krizisintervencióra, krízisterápiára, és még késôbben valamely pszichoterápiás módszer indikációjára.
“a lelki elsôsegély ..."

Mint ahogyan ez “elsô gomb" begombolásának is kitüntetett szerepe van a továbbiakat illetôen, hasonló jelentôségű az elsô találkozás, a kapcsolatfelvétel, az elsô interjú alakulása a végkimenetel szempontjából.

A krízisintervenciós interjú stratégiájában és taktikájában is szükségszerűen eltér a szokásos orvosi beszélgetések (anamnézis felvétel, exploráció) hasonló jellemzôitôl.

A közvetlen elôzményekre, a kiváltó okokra koncentrál és közben nem törekszik minden információ begyűjtésére. Bálint Mihály hasonlatával élve, “nem kell az összes fatörzset megmozgatni, ha a folyón úsztatott fák elakadtak, elég azt az egyet odább tenni, amelyik a többit megakasztotta...".

A korlátozott információgyűjtés összhangban van magának a krízisintervenciónak a korlátozott célkitűzéseivel is.

Az elsô interjúban eldöntendô egyik legfontosabb kérdés az öngyilkossági veszélyhelyzet és a kockázat aktuális szintjének bemérése. A kész megoldás átadása helyett a segítô legfontosabb feladata a szuicidális páciens kezelésében, hogy stiumlálja ôt. Stimulálja a saját kivezetô út megtalálásában, abban, hogy képes legyen megtanulni és felismerni az öngyilkosság, a depresszió vészjeleit. Erôsíteni ôt abban, hogy a diszkomfort-érzés kezelése megtanulható, hogy léteznek és felhasználhatóak a segélykérés legkülönfélébb csatornái.

És nem utolsó sorban megerôsítést vár az a gondolat, ami elfogadhatóvá teszi az újabb krízisek eljövetelét, felkészítve ezzel azok megoldására is.

Az interjúhelyzetben jól megfigyelhetô módon jelzi a közvetlen kockázat csökkenését a vészjelzések halkulása, halványodása, majd eltűnése. A viselkedés megváltozásában a szemkontaktusok számának növekedése, a mosolyválasz, az odafordulás, vagyis a nem-depressziós viselkedésforma elôtérbe kerülése hangsúlyos.

Feltűnô módon a fordulat elôtti szakaszban a kommunikációs alku tárgya a “megértés" (talán épp az elutasítás, vö. meg nem értés tapasztalatai generálják a hangsúlyosabb krízisszignálokat), míg a valódi megértést, az összetalálkozást bizonyítja, ha a beszélgetésben témává a “megoldáskeresés" válik.

Más nézôpontból: az közvetlen veszély elmúlását garantálja, ha a páciens a monológ-jellegű közlésekbôl a valódi párbeszédre vált át.

Ma már általánosan elfogadott a módszerkombinációs megközelítés, amelyben egymás hatását sokszorozva kap szerepet a pszichoterápiás szemlélet (egyéni, pár, család és csoport formációban), illetve a célzott farmakoterápia. A gyógyszer kiválasztásában meghatározó szempont a gyors tüneti tehermentesülés, a kedvezô mellékhatás-profil, beleértve mindazt, ami a bizalmon alapuló gyógyító kapcsolatot erôsíti és csökkenti a kockázatot. Alapelv még, hogy pszichofarmakont csak a leginkább szükségeseket, azokat viszont hatásos mennyiségben és elegendô ideig kell adni.

Esetünkben - különös tekintettel a bevezetôben vázolt komorbiditásra - a krízis farmakoterápiájában a hangsúlyt a hangulat javítására kell tenni, amit kiegészíthet esetleges alvástámogatás, valamint korlátozott idôtartamú szorongásoldás. Mindhárom gyógyszercsaládban a szelektív hatású, az általános követelményeknek jobban megfelelô modern szereket szabad (na) használni.
“és ki segíti a segítôt?..."

Mindazok számára, akik pszichológai értelemben vett segítséget nyújtanak, rendkívül fontos, hogy ismerjék saját lehetôségeik határát és azok korlátait. Ismerniük kell az ellátás rendszert, benne saját helyüket és kapcsolódásaikat.

Elengedhetetlenül fontos, hogy a segítô tisztázza viszonyát magához az adott problémához, jelen esetben a depresszióhoz, az öngyilkossághoz, a halálhoz, a témához kapcsolódó szorongásait, saját érzéseit.

A depressziók, a szorongásos betegségek és az öngyilkosságok együttes elôfordulása másra át nem ruházható kihívást jelent, ami a beavatkozás során a tűrôképesség határáig, akár azon túl is képes terhelni a segítôt.

Mindazoknak, akiket megtalál a kihívás, vállalkoznak a válsághelyzetek megoldására, a saját mentálhigiéne védelmében fontos a megfelelô háttér, a szakmai konzultációra alkalmas munkacsoport. Ez a kapcsolattartás különösen fontos a frontvonalon dolgozó háziorvosok számára, mert nem szabad megengedni, hogy a feltöltôdés esélye nélkül, magányos harcosként kényszerüljön bárki is szembenézni az embert próbáló kihívással.
Irodalom: 1. Andorka R., Buda B., Cseh-Szombathy L.: A deviáns viselkedés szociológiája. Gondolat, Budapest, 1974. - 2. Balikó M.: Pszichotelefon, Animula, Budapest, 1991. - 3. Bang R.: A célzott beszélgetés. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968. - 4. Buda B.: Az orvos-beteg kapcsolat lélektana. In: Gyakorló orvos enciklopédiája. Medicina, Budapest, 1973. - 5. Buda B: Pszichoterápia, Gondolat, Budapest, 1981. - 6. Buda B., Füredi J.: Az öngyilkosság a szociálpszichiátria szempontjából. Animula, Budapest, 1986. - 7. Caplan G.: Mastery of Stress: Psychosocial Aspects. Am. J. Psych. 138, 4, 1981. - 8. Farberow N.L.: The Cry for Help. McGraw-Hill, New York, 1981. - 9. Farberow N.L.: Suicide: Past, Present and Perspectives. Suicide Research / Psychiatria Fennica Suppl. 1976. - 10. Hódi S.: A meghívott halál. Forum, Novi Sad, 1977. - 11. Kézdi B.: Öngyilkosság, kultúra, jel S.O.S. ÉLET Telefonszolgálat, Pécs, 1992. - 12. Malan D.H.: Egyéni dinamikus pszichoterápia. “Mérei Ferenc" Mentálhigiénés Szolgálat, Budapest, 1989. - 13. Möller H., Schmidtke A., Welz R.: Current Issues of Suicidology. Springer-Verlag, Berlin, 1988. - 14. Shneidman E.: Definition of Suicide. Wiley and Sons, New York, 1985. - 15. Zonda T.: Az öngyilkosság kultúrtörténete. Végeken Alapítvány, Budapet, 1991. - 16. Zonda T.: Öngyilkos nép-e a magyar? Végeken Alapítvány, Budapest, 1995.
Háziorvos Továbbképzô Szemle 1:71-73 (1996)


Vissza | Címlap


Legyőzhető-e a depresszió?

I. rész -- II. rész

Az okok: bosszankodás és önsajnálat

Minden gyógykezelés szempontjából elsődleges, hogy helyes diagnózist állítsunk fel. Ha el¥ször kíméletlennek tűnő is a rámutatás, a baj megfékezése és a gyógyítás mégis ezen múlik.
A Biblia alapján azt mondhatjuk, hogy a lelki bajokért az. értelemmel felfogható erkölcsi mérték és hit hiánya a felel¥s.
Err¥l a hiányról a b¥neset óta beszélhetünk, azaz bölcs Salamonnal szólván: "Semmi nincs új dolog a nap alatt" (Préd. 1:9), mai korunkról szólva legfeljebb annyit tehetünk ehhez, hogy a tömeges méret¥vé válás a mennyiség különleges erejével sötétíti tovább a depresszió min¥ségi tüneteit.
Amikor a depresszió fogalma sem volt ismert, Jézus Krisztus már "megfáradt és megterhelt" embereket hívott magához (Mt. 1 I :28). Valami hasonló tehát már akkor is létezett, legfeljebb a mainál kevésbé elterjedten. Az emberiség nem talált még fel annyi pótlékot, izgató- és kábítószert, mint amelyek ma forgalomban vannak, az id¥ sem gyorsult még ennyire fel, mint ma a gépkocsizás és a mikroelektronika forradalmának korában, s nem utolsósorban az ember sem volt ennyire gyenge, mint napjainkban.
Valóban, a Biblia els¥ lapjaitól fogva találkozunk olyan életmegnyilvánulásokkal és történetekkel, melyek "kicsiben" a mai kiterjedt, nagy baj el¥hírnökei. E példák közül emeljük ki most Kain, Saul, Júdás esetét.

Az emberi történelem második nemzedékében játszódott le, hogy egy férfi bosszankodni kezdett testvérére, majd a bosszúság irigységgé fajult és gyilkos indulatokat er¥sített lelkében. Már küls¥ megjelenése is a mai depresszív tüneteket mutatta: "Kain haragra gerjedt és fejét lecsüggesztette" (I. Móz. 4:5). Mindezt annak ellenére tette, hogy világosan tudta: fivérének van igaza. Végül gyilkosságra vetemedett, megölte Ábelt.

Az emberi önigazolásnak a felbosszankodáson, irigységen, gy¥lölköd¥ haragon átfutó pályáját írja le Saul király sorsa is, amely az eszel¥s üldözési mániában, mai szóval a paranoiában kötött ki. Története azért megrendít¥, mert a bibliai leírásból azt láthatjuk: telis-tele volt kedvez¥, szinte példamutatóan jó tulajdonságokkal, a szerénység, mértéktartás, segít¥készség jellemvonásaival, aki a szelídséget határozottsággal párosította, amihez foghatót kés¥bb csak Jézus Krisztus mutatott, aki a templomi kufárok ki¥zésével párhuzamosan meggyógyította a vakokat és sántákat (I. Sám. 9-11. fejezet, vö. Mt. 21:14). Hogy miért süllyedt mégis ilyen mélyre?

Azért, mert egy-egy rossz tulajdonságához - mint például hatalmi presztízsének túlságos ápolásához - makacsul ragaszkodott. Lényegében ezért torzult el Júdásnak, Krisztus tanítványának az élete is. A maga dédelgette Messiás-felfogáshoz oly értelmetlenül és kérlelhetetlenül ragaszkodott, hogy önigazolása a kés¥bbi sértettségén, megbánást elutasító keménységén keresztül heves önsajnálattá alakult át, és Saulhoz hasonlóan ez ¥t is az öngyilkosságba kergette. Története bizonyság arra, hogy az önsajnálat csupán az önigazolás színének a fonákja.

Az említett példákból világosan kibontakozik mindenfajta emberi kedvetlenség, közömbösség, depresszió, súlyosabb esetekben elmebetegség, ¥rültség természetrajza. Ha megengedjük magunknak a tartós bosszúságokat, ha állandóan azokról beszélünk, lelki életünk a jó hiányában mértéktelen körforgásba kezd, hol ide, hol oda csapódnak gondolataink, azután már csak érzéseink, benyomásaink, s ha minderre mintegy ráforr az önsajnálat, akkor az önmagunk köré épített vár foglyaivá válunk, és ez a sáncai mögül kitekinteni sem képes állapot a depresszió. Ezért mondja a Biblia:

"Ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!" (Zsolt. 37:8)

A gyógyulás: megel¥zés és legy¥zés

Ha a fenti példákat elfogultságtól mentesen tanulmányozzuk, arra a következtetésre kell jutnunk: mindannyiunkban ott lappanganak a depresszió csírái, egyedül Isten kegyelme, hogy túlságos "es¥zés" életre nem keltette ¥ket. A Biblia szerinti gyógyulás els¥ lépése, hogy ezek a magvak ne kerüljenek a lelki életünkbe. A második: ha már belekerültek, haladéktalanul ki kell vetni onnan ¥ket. A mai világban nem véletlen a depressziósok számának növekedése. Az élet egyre bonyolultabbá, egyre kiszolgáltatottabbá válik. Mindennapjaink zsúfoltak másoktól való függ¥ségekkel: milyen hírekkel állít be reggel a postás és a díjbeszed¥, hogyan szolgálnak ki az üzletben, hogyan viselkednek velünk az utcán, a közlekedésben, milyen kedvében találjuk családtagjainkat, ismer¥seinket, mindazokat, akikkel kapcsolatot tartunk, vagy akikhez ügyeink intézése vezet. Elég, ha a postai sorbaállás alatt megjegyzést tesznek ránk, mert sok levelet adunk fel a többiek el¥tt és késleltetjük ¥ket, vagy ha egy hivatalban valaki ránk förmed: "Nem megmondtam már elégszer!" - s máris úgy érezzük, "oda van a napunk", elkedvetlenítettek, elcsüggesztettek, az életnek nem nyertesei, hanem kárvallottjai lettünk.

Napjainkban a világméret¥ igazságtalanságok összeszövetkeznek a mindennapi élet "apró", de nem kevésbé bosszantó igazságtalanságaival. Vajon mindez megel¥zhet¥ vagy kikerülhet¥?
Maguk a tények a küls¥ életben - aligha.
A tények kiváltotta hatások bennünk azonban - igen.
Kicsit más összefüggésben - a szenvedéssel kapcsolatban - a Biblia azt a kifejezést használja, hogy "fegyverkezzünk föl a gondolattal..." (I.Pt. 4:1 ). Igen, itt is arra van szükség, hogy bizonyos gondolatokkal el¥re "felfegyverkezzünk", ha érnének is bennünket kellemetlenségek, bántások, támadások, ne álljunk ott védtelenül és kiszolgáltatottan, legalább abban nem, ami a magunk állapotát illeti.

De nem a magunk gondolataival kell felfegyverkeznünk: ez önszuggesztió lenne. Isteni gondolatok elégségesek csupán ahhoz, hogy felvehessük a küzdelmet az életpusztító megnyilatkozásokkal szemben. Az élet Teremt¥jének gondolataira van szükségünk. Ez a hit gondolkodása, amelyet a Biblia táplál.

Az els¥ "felfegyverkezés": a küzdelem eszméje

El¥ször is azzal a gondolattal kell "felfegyverkeznünk", hogy az élet küzdelem, de nemcsak testi er¥t ismer¥, gyakran kegyetlen küzdelem, hanem a Biblia szavaival élve "nemes harc" (II. Tim. 4:7), "szép harc" (I. Tim. 6:12), vagy "szabályszer¥ küzdelem" (II. Tim. 2:5). Fiatal, de testileg kissé gyenge, beteges, lelkiekben azonban egyik legkedvesebb munkatársának, Timótheusnak írt err¥l sokat - mint a fenti idézetek is tanúsítják - Pál apostol.

Hogy az élet küzdelem jellegére miért is kell tanítanunk a mai nemzedékeket, talán nem igényel részletesebb magyarázatot. Régebben, jóval nehezebb, mostohább életkörülmények között él¥ nemzedékek mondhatni az anyatejjel szívták magukba a küzdés eszméjét. Az iskolai folyosókon Arany János sorai (Domokos napra) nyújtottak biztatást, a tablókról leköszönve ránk:

El¥tted az élet, el¥tted a pálya,
Az er¥tlen csügged, az er¥s megállja.
S tudod mi az er¥: akarat,
Mely el¥bb vagy utóbb, de borostyánt arat.

A civilizált társadalmakban azonban a közvélemény mára kétszeresen is elveti a fenti gondolatokat. Egyrészt úgy, hogy a szül¥k - mind jobb, s¥t szinte fény¥z¥ életkörülményeket akarván biztosítani gyermekeiknek - a küzdelem elvét és gyakorlatát szinte kiölték a lelkükb¥l. Másrészt úgy, hogy egyre divatosabb az a felfogás, mely szerint küzdeni csak a nagyon nagyért, nagyon sokért érdemes, de azért is úgy, hogy a lehet¥ leggyorsabban kerüljön a birtokunkba. Ezt táplálják a nyereményakcióktól a szerencsejátékok kultuszán keresztül a t¥zsdéig a szerencsevadászat különféle lehet¥ségei, mint ahogy ugyanennek a gyászos következményei a túszejtések, robbantások, rablások és gyilkosságok.

Helyre kell állítanunk a rendet, legalább a saját életünkben. Helyre kell állítanunk az embert emberré tev¥ folyamatos küzdés eszméjét, melynek jutalmaképpen a békés, der¥s élet lesz a legf¥bb adomány. Egyáltalán: helyre kell állítanunk azt az életszemléletet, hogy életünk és javaink adomány, és nem ragadomány. Ez a helyreállítás azonban az egyéneknél kell hogy kezd¥djék és végz¥djék. A társadalomra való ráer¥ltetése a történelemben jól ismert álszent, kegyesked¥ erkölcsöt eredményezne.

A depresszió megel¥zése a helyes nevelés. Nem engedékenységgel és elvek feladásával szeretjük gyermekeinket. S¥t! "Aki lágyan viseli magát a saját dolgában, testvére annak, aki tönkre tesz" (Péld. 18:9)

A keresztény ember küzdelme azért "nemes", "szép" és "szabályszer¥", mert tudván tudja a Bibliából a választható és alkalmazható eszközöket. Tudja, hogy "a gonoszság nem szabadítja meg azt, aki azzal él" (Préd. 8:8), törvényként tiszteli a minden ember lelkiismeretébe írott szabályt: "Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" (Mt. 7:12), ezért percig sem kétséges el¥tte, hogy nehéz helyzetbe kerülve is igazság: "Ne te gy¥zettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval gy¥zd meg." (Rm. 12:21 )

Ez az életszemlélet mindenkié lehet. Befogadását nem nehezíthetik meg küls¥ körülmények, egyedül mi magunk: önigazoló természetünk. Ha törekszünk a Bibliában önmagát kinyilatkoztató Isten megismerésére, s ha aztán a megfelel¥ ismeret birtokában döntést hozunk természetünk ellen, a világegyetem Teremt¥je siet segítségünkre. Nemcsak gondolatokat ad és er¥sít, de képes a teljes gondolkodásmódot is megújítani. A legnagyobb örömhír a Bibliában a gondolkodásmód megváltozásáról, a megtérésr¥l (görögül metanoia) szóló üzenet. És ¥, aki elkezd valamit az emberben, véghez is fogja vinni a jó folyamatot (Fil. 2:12-13), a bels¥ után a küls¥ élet meger¥sítésével.

A nemes, kitartó küzdelem jellemezte Jézust, aki "szerette az övéit, mindvégig szerette ¥ket" (Jn. 13:1), Pál apostolt, aki meg merte írni a korinthusi hív¥knek, hogy "nem mibennünk vagytok szorosságban [vagyis nem nekem van bajom veletek], hanem szorosságban vagytok a ti szívetekben" (II. Kor. 6:12). A küzdelem önmagunk rossz természetével zajlik, ezt kell vállalnunk, gy¥zelmekt¥l gy¥zelmekig. Nem a világ miatt vagyunk "megfáradtak és megterheltek", hanem önmagunk miatt. A bels¥ er¥telenség betegsége a depresszió. Küzdeni egy ügyért, szeretteinkért és családunk fenntartásáért: szinte semmi ahhoz képest, amit az önmagunkkal való küzdelem jelent. De ebben hatalmas és tapintatos támogatónk maga a jóságos Isten. Hogyan is vallotta meg a hitét Arany János a Toldiban:

Kinek az ég alatt már senkije nincsen,
Ne féljen, felfogta ügyét a jó Isten.

A második "felfegyverkezés ": a "mindig örvendezés"

A sokakkal és sokféle ügyben harcot vállaló Pál apostol a keresztény ember életét-többek között- e szavakkal határozta meg: "bánkódók, noha mindig örvendez¥k" (II. Kor. 6:10).

Egyetlen hív¥ ember sem lehet közömbös a világ sok-sok baja, problémája iránt. Ezek azonban nem felbosszantják - láttuk, ez a depresszió egyik szül¥je -, hanem szomorúsággal, bánattal töltik el. Bánat és bosszankodás között nagy különbség van. Az utóbbi tehetetlenséghez vezet, az el¥bbi figyelmes és cselekv¥. Ezért is tud majd alkalomadtán segíteni vigasztalással vagy megfelel¥ tettel: mert soha nem nélkülözi az együttérzést. Nem közömbös a világgal szemben, noha független t¥le. Ezért olyat adhat a világnak, amit az nem tud adni azoknak, akiket a hátán hord.

Általánosan elismert tény, hogy akkor van igazi örömünk, ha adni tudunk. "Jobb adni, mint venni [kapni]" - így örökítette meg Jézus egyik tanítását Pál (Ap. csel. 20:35). Aki valami valóságos jót ad embertársának, abban a csendes, nyugodt örömben részesül, ami az élet sója. Nem a harsány, rikoltó örömre, hanem erre vonatkoznak a buzdítások: "légy segítségül azoknak ...akik... együtt viaskodnak velem... Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!" (Fil. 4:3-4) E sorok leírása el¥tt 1500 évvel ugyanezt az örömöt kérte Mózes: a tevékeny, küzd¥, önmagát csiszolni hagyó és ezáltal értelmes élet felszabadultságát, vidámságát: "Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk... Jó reggel elégíts meg minket a te ketgyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden id¥nkben..." (Zsolt. 90:12, 14)

Vegyük észre azokat az embereket, akiknek nálunk nagyobb szükségleteik vannak! Figyeljünk az élethelyzetekre, melyekben segíthetünk! Nemcsak bosszúság érhet egy napon, hanem nagyon-nagyon sok öröm! Segíteni másokon: kiváltság és nem teher, tartozás és nem érdem!

Az ismert történet szerint egy havas pusztában vándorló ember már-már feladta a küzdelmet, és le akart rogyni, hogy átadja magát a megfagyással járó biztos halálnak, amikor távol észrevett valakit, aki ott feküdt a hóban. Fölemelte, magára véve vinni kezdte, hogy megmentse az életét. A másik megmentésével tartotta meg a saját életét is.

"Aki mást felüdít, maga is felüdül." (Péld. 11:25) .

Tevékeny és örömteli élet, távol a depressziótól

Az értelmes célok áldozatokat is vállaló elérésében, a tevékeny, küzdelmes, de a küzdelmekben az örömöt soha el nem veszít¥ életben találjuk meg napjaink egyik legfélelmetesebb ellensége, a depresszió elhárítását vagy legy¥zését. Ha valaki azt gondolja, magának a világnak kell kicserél¥dnie ahhoz, hogy ez végbemehessen, alaposan téved. A Biblia nem hirdet olyan illúziót, hogy a világ megjavul. Az evangélium, a "jó hír" nem a társadalom átalakítását jelenti, hanem azt, hogy mi megváltozhatunk. Az egyes ember: ¥, te, én. El¥ször a gondolkodás tisztul ki, majd a hit ereje segítségével fokozatosan a viselkedés is.

Jézus Krisztus nem azért jött a világra, hogy politikai kormányzatokat változtasson meg és tegyen rendbe. Ahol az egyesek nem fogadják el Isten szeretettörvényét, ott a közösségeket sem lehet megjobbítani.

Az egyéni megjobbulásban való fejl¥déshez biztosította Jézus a maga közösségét. "Ahol ketten vagy hárman egybegy¥lnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt. 18:20) Sok-sok láthatatlan - a nagyvilág számára láthatatlan vagy kell¥képp nem értékelt - közösségben fáradozik Jézus azon, hogy amit egy ember életében elkezdett, azt véghez is vigye. De ezeken kívül Jézusnak látható egyháza is van, amelyet "tulajdon vérével szerzett" (Ap. csel. 20:28). ¥ maga jelölte meg egyházait a mennybemenetele utáni történelemben, egészen máig. Üzeneteket is küldött nekik, hét levélben; melyek a Jelenések könyve 1-3. fejezeteiben találhatók.

Az utolsó, laodiceai levélben felsejlik a depresszió problémája a mai világban, - e levél prófétikusan err¥l is szól, de ugyanakkor a Jézus látható egyházának nem egészen ¥szinte szívvel él¥, az önmagukkal felemás módon küzdelmet folytató tagjaiban is. Ameddig az ember úgy hiszi, hogy "meggazdagodott, és semmire nincs szüksége" (Jel. 3:17), addig önigazolásának foglyaként bármikor ki van téve lelki baja elhatalmasodásának. Bosszankodás, panaszkodás, ítélkezés, önsajnálat ugyanúgy fogja jellemezni, mint a világban az Isten és szeretettörvénye nélkül él¥ket. A gyógyuláshoz ¥ket is, miként mindenki mást Jézus Krisztus vezetheti el. Az a Jézus Krisztus, aki fizikai munkásként kezdte, és azután, harmincéves korában történt fellépésével a legnagyobb lelki terheket hordozta. Az a Jézus Krisztus, akit küzd¥nek mindig láthatunk, de örömtelennek sohasem. Az a Jézus Krisztus, akit egyedül a Bibliából ismerhetünk meg, és életünket az Övéhez mérve, fokozatosan megsemmisíti önigazolásunkat, hogy lényünk valóban igazságossá változzék át. ¥ az, aki a legnagyobb kincset kívánja nekünk nyújtani: a magajellemvonásait. Nem alkalmankénti hangulatokat, érzéseket ad Jézus, hanem megszilárduló kedvez¥ tulajdonságokat. Ezekr¥l írta Ellen G. White:

"Krisztus a saját életében megvalósította isteni tanításait. Buzgósága sosem tette szenvedélyessé. Állhatatos volt, de nem csökönyös; jótékony, de nem gyenge; gyengéd és együttérz¥, de érzelg¥sség nélkül. Valóban társas lény volt. Egyúttal helyesen tartózkodó, nem adott alkalmat illetlen bizalmaskodásra. Mértékletessége sosem vezette vakbuzgóságra, vagy szigorúságra; nem szabta magát e világhoz, de nem volt közömbös a legegyszer¥bb ember szükséglete iránt sem. Éberen figyelte mindenki szükségletét." (132. kézírat, 1902)

A Jézus Krisztushoz hasonló "arányos jellem" bels¥ szilárdságával "vasoszlop" és "ércbástya" emelkedhet a depresszióval szemben. Ezeket a kifejezéseket maga Isten használta a fiatal és érzékeny lelk¥ Jeremiásnak nyújtott bíztatásában (Jer. 1:18). Itt jegyezzük meg, hogy Illés és Jónás próféták, valamint Péter apostol életében egy-egy megrázó esemény utáni elcsüggedésük kapcsolatba hozása a depresszióval e fogalom indokolatlan kiterjesztését jelentené, bár el kell ismernünk, hogy a hit megfogyatkozása a legnagyobbak esetében is félelmetes jelenségekhez vezet.

Néhány gyakorlati tanács, befejezésül

Mivel az emberben a testi és a lelki tevékenységek nagyon szorosan összefüggnek - a Biblia legrövidebb meghatározása az emberr¥l: "él¥ lélek" (I. Móz. 2:7) -, néhány gyakorlati tanácsot is érdemes megszívlelnünk a depresszió kezelésére. Itt azzal a "gondolattal kell felfegyverkeznünk", hogy testi bajaink el¥bb-utóbb lelki, lelki bajaink pedig testi betegségekhez vezetnek, ha tilalomfát nem állítunk elébük.

Ha a betegség el¥jeleit tapasztaljuk, gyakran segít a kiadós mozgás. Elképzelhet¥ ez esti séta vagy kocogás formájában közvetlen lakóhelyünk körül vagy annak közelében, de percig sem kétséges, hogy a természet csendjében és szépségei között nyújtja a teljes érték¥ gyorsan érezhet¥ eredményt. A táj harmóniája lecsendesült, megbékélt gondolatokat sugall, s így "a vidám elme jó orvosságul szolgál" (Péld. 17:22). Ne felejtsük el Pál apostolnak az athéniekhez intézett beszédéb¥l a kis szót: "Istenben élünk, mozgunk és vagyunk" (Ap. csel. 17:28)

A mozgáson kívül szintén azonnali "beavatkozás" a víz küls¥ és bels¥ jel használása: a fúrdés (lehet¥ség szerint: az úszás) és a napi 2-2,5 liter folyadékfogyasztás. A felfrissülés így nem csak a testet, az ember bels¥ világát is elérheti.

A zenem¥vészet nagy alkotásai ma is jó hatással lehetnek a depressziós id¥kben. Dávidot is hárfajátékra kérték a depressziós Saul udvarában. Hasonlóképpen javallható a b¥séges alvás. Kimerültségének határán állva, ha el¥ször orvosság segítségével is, de aki rászánja magát, gyors helyreállítást remélhet. Nem elfecsérelt id¥, hogy életünknek egyharmadát átalusszuk. Az idegrendszernek naponkénti b¥séges megpihenésre van szüksége. Tévhit, hogy elegend¥ 5-6 óra alvás. A feln¥tt, munkálkodó embernek legalább 8-9 órát kell aludnia, ennek elmulasztása nem marad büntetlenül. Ha szükséges, napközben is elszunyókálhatunk vagy led¥lhetünk néhány percre! Az éjfél el¥tti órák alvása kétszeresen számít! A természettel egységre jutó ember lelki kiegyensúlyozottságot remélhet: (Zsolt. I27:1-2).

A Biblia szerint Isten adott életet minden embernek, és életpusztító döntéseink-szokásaink ellenére az ¥ hosszút¥rése ad újabb és újabb lehet¥séget, hogy megváltoztassuk felfogásunkat és életgyakorlatunkat. Vegyük észre, mi mindent kapunk, azzal szemben, amit¥l esetleg elestünk! G. Bernanos, XX. századi francia író mondta: "Semmit sem kapunk, ha nem adunk. Csak az Isten ajándékoz igazán, az emberek között csupán csere történik".

Ha mindezt megsejtve vagy belátva a naponkénti hála lelki közegébe lépünk, köszönetünket Isten megszólításával fejezhetjük ki. Nem kell szép szavakat keresgélnünk vagy természetellenes magatartásformát magunkra er¥ltetnünk. Az egyszer¥, de szívb¥l jöv¥ ima tudatos kapcsolatba hoz a mindenségnek és életünknek Teremt¥jével. Ha naponkénti küzdelmet folytatunk ezért a valódi imádságért is, a meger¥södés feltartóztathatatlanul vezet majd a gyógyulásunkhoz.

Különleges segítségként ajánljuk ebben a Zsoltárok könyvének olvasását. Ha végighaladunk a 150 zsoltáron, gyakorta tapasztaljuk, hogy e háromezer-kézezerötszáz évvel el¥ttünk élt hív¥ emberek mennyi-mennyi támadással küzdöttek meg. Hányszor tapasztalták, hogy mások "szájukkal áldanak, szívükkel átkoznak" (Zsolt. 62:5/b), hányszor lehetett az az érzésünk, hogy "a Siralom völgyén mennek át" (Zsolt. 84:7). Ám mindig ott találjuk az Istennel szerzett tapasztalatot is: "a Siralom völgyét forrássá teszi Isten és er¥r¥l er¥re juttatja" az ¥t keres¥ket (Zsolt. 84:7-8).

Ezeken a segítségkéréseken mi is meger¥södhetünk és egyre közelebb érezhetjük azt a "k¥sziklát", akire a zsoltárosok oly gyakran hivatkoznak, hogy életüket rá építsék. A depresszió ellen különösképpen ajánlható a 37. zsoltár olvasása, melynek elejét idézzük:

"Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztev¥kre. Mert hirtelen levágattatnak, mint a f¥, s mint a gyönge növény elfonnyadnak.

Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és h¥séggel élj. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ¥ teljesíti.

Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet.

Csillapodjál le az Úrban és várjad ¥t; ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ.

Sz¥nj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!

Mert az elvetemültek kivágattatnak; de akik az Urat várják, öröklik a földet.

Egy kevés id¥ még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott.

A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben."

A jöv¥t¥l való félelem is megsz¥nik a zsoltárokban található prófétai kijelentések megismerésével. Az olyan világban, melyben az emberek szinte elhalnak a jöv¥ várásától, ez talán a legnagyobb ajándék. Az emberben felépül¥ teljeskör¥ hit oltalmat biztosít. Sem félelem, sem szorongás, sem nyomott hangulat nem települhet így tartósan ránk.

I. rész

Legyőzhető-e a depresszió?

I. rész -- II. rész

Az elmúlt évtizedekben olyan betegségek ütötték föl a fejüket világszerte, melyekről a korábbiakban alig hallhattunk, sőt szinte a nevüket sem ismertük: ilyen az AIDS, az Ebola és mások. Közöttük előkelő helyet tölt be a depresszió. Egyes felmérések szerint a nyugati, "fejlett világ" minden negyedik emberét megtámadta már ez a lelki betegség, de egyre terjed mindenütt, ahová a modern civilizáció beteszi a lábát: Ázsiába, Afrikába, Dél-Amerikába. Nálunk, Magyarországon a legóvatosabb becslések szerint is 800 000-re tehető a depressziósok száma, s mintegy új szólásként terjed: "depressziós vagyok".

Ezen az elnevezésen általában szomorúságot, nyomott hangulatot, kedvetlenséget, kóros levertséget, búskomorságot értenek. Az orvosi-lélektani fogalomhasználatban is lényegében ezt jelenti. Mivel korunk emberiségének mentalitását nagymértékben jellemző jelenségről van szó, elengedhetetlen a híradás és alaposabb tájékoztatás a betegségről, valamint a gyógyulás lehetséges módozatainak felmutatása is.

A depresszió a pszichiáter szemszögéből

Véleményt nyilvánítani e lelki megbetegedésről egyrészt az orvostudomány illetékes, azon belül is a pszichiátria, az orvosi pszichológia. Másrészt viszont - a lelki élet egyik alapvető működészavaráról lévén szó - vitathatatlan a Biblia illetékessége is, ugyanis a depresszió szorosan kapcsolódik a "hogyan éljünk?" kérdésköréhez, a gondolkodásmód, az életmód, a társas kapcsolatok, egyszóval a személyes erkölcs felvetette problémákhoz. E lelki zavar legmélyebb okairól és gyógymódjáról a Biblia sok kijelentést tartalmaz, ezeket a mai pszichiáternek sem szabad figyelmen kívül hagynia.

Ennek alapján a depresszió lehetséges megközelítési síkjai a következők: orvosi, lélektani, kultúrtörténeti és bibliai.

A nemzetközi tudományos életben a mentális zavarok kutatása, rendszerezése terén élen járó Amerikai Pszichiátriai Társaság kiadványa a DSN-IV diagnosztikai rendszer, amely - az ENSZ-WHO: ICD-10 diagnosztikai rendszerrel együtt - a lelki betegségek megállapításában ma mértékadóul szolgál az egész világon.

Már a DSN-III rendszer célul tűzte ki a lelki zavarok pontos fogalmi meghatározását. A következő megfogalmazást adta: "A mentális zavar olyan klinikailag jelentős pszichológiai vagy magatartási tünetegyüttes, mely az egyénben fellép, és jellemző módon szenvedést okozó tünettel (»distress«), vagy az életműködés egy vagy több fontos területén mutatkozó romlással (»disability«)jár együtt." A mai diagnosztikai rendszerek alapján megállapítható, hogy a depressziótól a mániáig terjed e hangulatzavarok széles és egyre emelkedő skálája. Az idetartozó zavarok többsége általában ismétlődik, s az egyes epizódok kezdete gyakran a stresszt okozó eseményekhez köthető.

A depresszió kifejezés csupán az utóbbi években kezdett szélesebb körben elterjedni. Még mindig szívesebben mondanak helyette - olykor egyes orvosok is - neurózist vagy ideg-összeroppanást. A fogalmi zavar maga is az okok és a célravezető kezelés meghatározatlanságát jelzi.

A depressziós zavar döntően két nagy megjelenési formát ismer. Az egyik a depressziós epizód - enyhe, közepes, súlyos (rendkívül súlyos) mérték jelentkezése, esetleg ismétlődése egy vagy több alkalommal. Ez a gyakorlatban az érzelmek szomorú lehangoltságával jár több héten át.

A másik megjelenési forma az alaphangulatot (régi görög elnevezésével a thűmiát) érinti, ez tartós, állandóan fennálló (persistáló) hangulatzavar, kisebb hullámzásokkal, fluktuációkkal. Ez utóbbi - a tartós - esetben a depressziós tünetek erőssége, hullámzása kisebb ugyan, mint a másik formánál, veszélyt jelent azonban az időbeli huzamosság. Így ezt dyszthűmiás zavarnak nevezik.

A mai tudomány a depresszió tüneteiről és okáról

A ma érvényben lévő diagnosztikai rendszer alapján a depressziót 9 tünetből álló skálával azonosítják. A tünetek rendre a következők:

1. depressziós hangulat,
2. az érdeklődés beszűkülése, örömtelenség,
3. jelentős súlycsökkenés vagy -gyarapodás, azaz étvágytalanság vagy farkasétvágyúság,
4. alvászavar (kevés, nyugtalan alvás, vagy túl sok alvás),
5. lelassultság, gátoltság (vagy nyugtalanság, agitáltság),
6. fáradtság (testi, lelki gyengeség),
7. érdektelenség, kóros önvádolás, bűntudat,
8. csökkent szellemi képességek (gondolkodási, összpontosítási, döntési), 9. a halál, az elmúlás gondolata, öngyilkossági eszmék, visszatérően is.

Az elkülönítés szempontjából lényeges, hogy a tünetek nem tulajdoníthatók kémiai anyagok vagy az általános egészségi állapot közvetlen élettani hatásának, továbbá nem magyarázhatók például a fájdalommal és a gyásszal. Az is kitűnik az eddigiekből, hogy a depresszió megjelenhet funkcionális ideggyengeség, személyiségzavar vagy elmezavar tüneti képében.

A lelki betegségeknek e hagyományos szóhasználattal kifejezett háromnagy csoportjában a depresszió mindenütt megtalálható, a tünetek számától, erősségétől és időbeli jellegzetességeitől függően. A fent részletezett tünetikép még kiegészülhet testi tünetekkel, csapongással, fejfájással, mellkasi, hasi panaszokkal, vegetatív izgalmi jelekkel stb. Ami az okok földerítését illeti, a modern tudományos álláspont a különböző okok egyidejű jelenlétét (multikauzalitását) vallja. Ebben helyet kaphat a genetikai hajlamtól a központi idegrendszer biokémiai folyamatainak elváltozásán keresztül a személyiségfejlődés rendellenességéig számtalan tényező.

A legfontosabb külső, exogén faktorok közé tartoznak a beteg közelmúltjában történt negatív események (romló testi egészség, konfliktusok, közeli hozzátartozó halála stb.).

Ami a kezelést illeti, ha az észlelt problémakör súlyossága egy bizonyos szintet meghalad, és testi-lelki szenvedést okozva az életműködések romlásával jár együtt, azaz lényegileg véglegessé válik a panasz, és nem egy tünet, hanem tünetegyüttes formájában jelentkezik, mindenképpen szakemberhez kell fordulnunk. Ezt a helyzetet ugyanolyannak kell vennünk, mint egy belgyógyászati vagy más szervi megbetegedést, amely feltétlenül orvos-beteg találkozást tesz szükségessé. Itt jegyezzük meg, hogy a depressziót kizárólag lelki természetűnek minősíteni, s a hitélet, a vallás illetékességi körébe utalni ugyanúgy műhiba, és eléggé el nem ítélhető tévedés, mint elhanyagolni és jelentőségét alábecsülni.

Sokan rossz tapasztalataikról számolnak be a pszichiátereket illetően, amely kérdésben sem véd-, sem vádbeszédet nem szeretnénk tartani. A betegség gyógyíthatóságának szempontjából azonban néhány kedvező körülményre hadd hívjuk fel a figyelmet. Az orvos más területen sem művelhet csodát, de jelentős eredmény, ha a baj elhatalmasodásának gátat vetett, vagy legalábbis nem rontott a beteg állapotán. Így kell fogadnunk a következő eredményeket is.

Egyrészt megállapítható, hogy napjainkban már igen hatékony gyógyszerek állnak rendelkezésünkre. A korábbi két-három fajta készítmény helyett immár többtucatnyi került a forgalomba. Ezek helyes kiválasztása a pszichiáter felelőssége.

Sokszor nélkülözhetetlen a komplex kezelés, amikor a gyógyszereket a beteg lelki vezetése egészíti ki. Ennek következtében elmondhatjuk, hogy a lelki zavarok gyógyíthatósága ma már közel azonos a belgyógyászati, megbetegedések gyógyíthatóságával.

A pszichiáter hadd állapítsa meg keserűen, hogy korunk legjellemzőbb sajátossága a szerepétől egyre jobban megfosztott társadalom és család. Mindennapos tapasztalatunk az elmét háborító értékzavar, a félelmetes kilátástalanság, az ifjúságra erőltetett horror, és a sok-sok igazságtalanság. Ha az emberek belül erősebbek lennének, akkor is komoly kihívást jelentene számukra ez a zűrzavar. Ilyen háttéren könnyen belátható a lelki betegségek számának nagymértékű emelkedése és a betegségek fókuszpontjába kerülése.

A depresszió a kultúrtörténetben

A gyakorló pszichiáter fentebbi soraiból talán az is kiderült, hogy nemcsak a betegre és környezetére gyakorol nyomasztó hatást e betegség, hanem jócskán megterheli azt a szakorvost is, aki hivatásához méltóan a helyes kezelés útjait fontolgatja, valamint a tanárokat, lelkészeket, gyermekeket nevelő szülőket, akiknek legfőbb vágyuk, hogy a fiatalabb nemzedék testileg-lelkileg ép és egészséges legyen. Ilyenkor derül ki, milyen értéket képvisel az a 25-40 milliárd agysejtből álló idegrendszer, amely az embert vezérli. Ha jogosan ítélünk el a szervezetünkkel szembeni minden visszaélést, melyek gyakran maradandó károsodásokhoz is vezetnek, még inkább el kell ítélnünk azokat a gyilkos eljárásokat, amelyeket a modern társadalom foganatosított, legtöbbször anyagi haszon megszerzése céljából, az idegrendszer ellen (a reklámok mértéktelensége, az izgató- és kábítószerek, a modern kultúrán belül is különösképpen a rockzene).

Századunk elején írta le egyik mesejátékában Babits Mihály a vészjósló mondatot: "Ez a világ megöli a lelket" (A második ének). Eközben a századelő német irodalmának egyik legnagyobb hatású családregényében a következőket olvashatjuk: "A lelki depresszió egy bizonyos állapotában mindaz, ami bennünket rendes körülmények között bosszant, és belőlünk egészséges méltatlankodást vált ki, bágyasztó, tompa és hallgatag búbánattal üli meg lelkünket..." (Thomas Mann: A Buddenbrook ház, VIII. 5.)

Ugyanebben az időben kezdte hirdetni Freud és iskolája az emberi akarat kétirányú mozgását: az agressziót, amely kifelé, és a depressziót, mely befelé hat. Az utóbbi évszázadban vált elterjedtté a vélekedés, hogy a tömegtársadalmakban lényegében kétféle emberi magatartás létezik: az egyik, mely erőszakkal ugyan, de véghezviszi elképzeléseit, s a másik, amely falakba ütközve önmagába fordul és önnön személyiségét nyomorítja meg. Közvetetten e baj elleni küzdelmet hirdetett meg minden olyan szellemi irányzat, mely a tömegemberrel szemben a személyes ember megszületését tűzte céljául (individualizmus, vitalizmus, egzisztencializmus, perszonalizmus stb.).

Miközben az eszmeirányzatok sokasága jött létre, a baj egyre súlyosbodott. Hogy csak a magyar költészetből vegyük a példákat: a két világháború között öngyilkosságig eljutó Juhász Gyula és József Attila, valamint legújabb költészetünk kiemelkedő képviselőjének, Weöres Sándornak időskori depresszióba hajló példája is mutatja e betegség félelmetes aratását. 1905-ben, a Budapesti ősz című versében így írt Juhász:

"Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt szürke verebek!

Ugyanez az életérzés az 1980-as évek végéről, Weöres megrendítő vers a pokolból című költeményében ilyen bemutatást nyer:

Eddig mindig élni szerettem
A kínszenvedést félretettem
És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot
Ahol legalább képzeletben szabad vagyok
Nem tudom éveim vannak-e hátra
Vagy csak napjaim
De élni nem kívánok
Úgy szorongat a kín.
Körülfog és kibélel a depresszió
Gyorsan elpusztulnom az volna jó.
Az élőknek jó életet kívánok.

Megrendítő még belegondolni is, hogy akinek gyermekversein egy egész ország nevelkedett, aki annyi bájt és vidámságot, fejezett ki életművében, egyik legutolsó híradását a Depresszió című négysorosában jelenítette meg:

Elmémet a penészgombák belepték

és az átkozott februári esték.

Meddig látszom ki takaróm alól?

És meddig enyém a száj, aki szól?

A depresszió jelensége szétömlött kultúránkon. Az a megállapítás, hogy depressziós vagyok", lassacskán úgy hangzik, mint régen az "éhes vagyok" vagy "szomjas vagyok".

Vajon mondhatunk-e valami megfoghatót is arról a jelenségről, mellyel tele van a levegő és amely kíméletlenül szedi újabb és újabb áldozatait?


Az orbáncfű hatása a depresszióra

BERLIN, NÉMETORSZÁG. Németországban a leggyakrabban felírt antidepresszáns az orbáncfű (hypericum-kivonat), és egyre nagyobb népszerűségre tesz szert Észak-Amerikában is. Német kutatók nemrégiben adták ki nagyszabású tanulmányuk eredményeit, amelyből kiderül, hogy a hypericum-kivonat hatásosan alkalmazható mérsékelt depresszió ellen. A kísérletben 66 illetve 197 mérsékelt depresszióval diagnosztizált férfi és nő vett részt. A résztvevőket véletlenszerűen osztották három csoportba, az első hypericum-kivonatot kapott (350 mg STEI 300-at naponta háromszor), a második placebót, a harmadik pedig a Tofranil nevű antidepresszánsból napi 100 mg-t, nyolc héten át. Depressziójuk fokát a Hamilton-féle depressziós skálán (és más módszerekkel is) mérték a tanulmány kezdetén, majd 1, 2, 6, és 6 hét elteltével. Az eredmények 6 illetve 8 hét után végzett értékelésénél kiderült, hogy a hypericum a depresszió csökkentése szempontjából jelentősen hatékonyabb, mint a placebo és ugyanolyan hatékony, mint az imipramin. Az imipramin-csoportban gyakoribbak voltak a mellékhatások (46 százalék), szemben a hypericum-csoport 22 és a placebócsoport 19 százalékával. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tanulmányban alkalmazott hypericum-kivonat hatékony az enyhe-mérsékelt depressziós állapot javításában, de felhívják a figyelmet arra, hogy az eredményeiket nem feltétlenül lehet közvetlenül felhasználni más hypericum-kivonatok esetében is, mert az aktív komponens tekintetében nagy eltérések mutatkozhatnak. A kísérletben használt STEI 300 0,2-0,3 százalék hypericint valamint pseudohypericint és 2-3 százalék hyperforint tartalmaz. NB: A tanulmányt a Steiner Arzneimittel, a STEI 300 előállítója támogatta.
A mai tudomány a depresszió tüneteiről és okáról

A ma érvényben lévő diagnosztikai rendszer alapján a depressziót 9 tünetből álló skálával azonosítják. A tünetek rendre a következők:

1. depressziós hangulat,
2. az érdeklődés beszűkülése, örömtelenség,
3. jelentős súlycsökkenés vagy -gyarapodás, azaz étvágytalanság vagy farkasétvágyúság,
4. alvászavar (kevés, nyugtalan alvás, vagy túl sok alvás),
5. lelassultság, gátoltság (vagy nyugtalanság, agitáltság),
6. fáradtság (testi, lelki gyengeség),
7. érdektelenség, kóros önvádolás, bűntudat,
8. csökkent szellemi képességek (gondolkodási, összpontosítási, döntési),
9. a halál, az elmúlás gondolata, öngyilkossági eszmék, visszatérően is.

A fent részletezett tünetikép még kiegészülhet testi tünetekkel, csapongással, fejfájással, mellkasi, hasi panaszokkal, vegetatív izgalmi jelekkel stb. Ami az okok földerítését illeti, a modern tudományos álláspont a különböző okok egyidejű jelenlétét (multikauzalitását) vallja. Ebben helyet kaphat a genetikai hajlamtól a központi idegrendszer biokémiai folyamatainak elváltozásán keresztül a személyiségfejlődés rendellenességéig számtalan tényező.

A legfontosabb külső, exogén faktorok közé tartoznak a beteg közelmúltjában történt negatív események (romló testi egészség, konfliktusok, közeli hozzátartozó halála stb.).

"Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt szürke verebek!

Juhász Gyula: Budapesti ősz, 1905.

Eddig mindig élni szerettem
A kínszenvedést félretettem
És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot
Ahol legalább képzeletben szabad vagyok
Nem tudom éveim vannak-e hátra
Vagy csak napjaim
De élni nem kívánok
Úgy szorongat a kín.
Körülfog és kibélel a depresszió
Gyorsan elpusztulnom az volna jó.
Az élőknek jó életet kívánok.


Vajon mennyire fenyegeti akár Önt a veszély, hogy jegyet váltson az érzelmi hullámvasútra? A tudomány mai állása szerint mi van a mániás depresszió kialakulásának hátterében?
A bipoláris zavarok kialakulásának okairól számos elképzelés van érvényben, mint ahogy számos területen folyik kutatás annak érdekében, hogy feltérképezzék ennek a különös rendellenességnek a hátterét. A legtöbb kutató ma már egyetért abban, hogy a betegség megjelenése nem egy okra vezethető vissza, hanem több tényező közrejátszása szükséges a kialakulásához. Noha a pszichológia több irányzata is próbálkozik a háttér felkutatásával, eddig nem sikerült egyértelmű magyarázatot adnia.
Hirdetés

Biológia versus genetika
A biológia és a genetikai azonban annál kecsegtetőbb eredményekkel szolgál. Mint azt a major depresszió esetében is leírtuk, a kutatók a szerotoninnak - egy idegrendszeri vegyületnek - a csökkent szintjét találták a depressziós betegeknél. A várakozásokkal ellentétben azonban a mániás fázisban szintén alacsony szerotonin szinteket mértek. Ezek az eredmények látszólag ellentmondásosak, azonban a biokémia atyjainak - úgy tűnik - mégis sikerül megmagyaráznia a szerotonin elméletet: feltételezésük szerint az alacsony szerotonin szint előkészíti a terepet a hangulatzavar számára, és egy másik idegi jelátvivő anyagtól függ, hogy mánia vagy depresszió alakul-e ki.

A kutatók egy másik csoportja a nátriumionokat vette górcső alá: kísérleteik szerint a központi idegrendszerben nem megfelelő az ionáramlás. Az elmélet szerint a nátriumionok áramlásának zavarai okozhatják a szélsőséges hangulati ingadozást: a túl erős "aktivitás" az idegsejtek szintjén mániához vezet, a lusta jelátvezetés pedig a depresszió tüneteit hozza létre.

A reflektorfény az utóbbi időben egyértelműen a genetikai kutatásokra irányult. A családfakutatások alapján a bipoláris zavarban szenvedő személyek rokonainál sokkal gyakrabban fordul elő a betegség. Míg az átlag népesség 1%-a lesz mániás depressziós, addig annak az esélye, hogy egy beteg egypetéjű ikerpárja is megbetegedjen, 70%. Ha ez az arány 100%-os lenne, akkor egyértelműen genetikai hátteret kellene feltételezni, így azonban bizonyos, hogy a betegség kialakulásában több tényező játszik közre. Az eddigi eredmények szerint feltehetően az X kromoszóma egyik génjének rendellenességéről lehet szó, azonban a genetikusok eddig még nem találták meg a hiba pontos forrását.
Mi a depresszió?

A depresszió nagyon gyakori, bármikor megjelenhet egy ember életében. Minden életkorban és élethelyzetben kialakulhat. A depresszió (gátlás, szomorúság) mentális betegség, amely súlyosan megzavarja az ember érzelmi egyensúlyát, tartósan és lényegesen rontja az életminőséget (a munkaképességet és a személyes kapcsolatokat). A depresszió nagy szenvedés és szomorúság átélését jelenti. Ez a betegség befolyásolja a beteg étvágyát, alvását és általában az életről alkotott képét. A depresszió több, mint egy átmeneti rossz hangulat, nem is múló gyengeség, s nem olyan probléma, amely akaraterővel leküzdhető. Az ilyen betegek nem képesek egyszerűen „üstökön ragadni” és kihúzni magukat a depresszióból. Kezelés nélkül a tünetek hetekig, hónapokig vagy évekig is fennállnak. A kezelés azonban elérhető, és sok depressziós betegen segíthet.

A depresszió okai

A mai napig sem találtak végleges választ a kérdésre, hogy mi az oka a depressziónak. A depressziót gyakran biológiai, pszichológiai és környezeti tényezők együttes hatása váltja ki. Néhány pszichológiai tulajdonság jelentős lehet a depresszióra való hajlam szempontjából. Azok az emberek, akiknek alacsony az önértékelése, akiknek ön- és világszemlélete pesszimista, valamint akik stressznek vannak kitéve, hajlamosabbak a depresszióra. A depresszív állapot kiváltásában szerepet játszhat egy súlyos veszteség, krónikus betegség, szociális kapcsolati nehézségek, rossz anyagi körülmények vagy az élet kedvezőtlen eseményei.

A depresszióban szenvedő betegek általában aggódnak és szomorúak, boldogtalannak, tehetetlennek, elhagyatottnak érzik magukat. Idegesítik és zavarják őket a körülöttük zajló események, és semmi sem teszi őket boldoggá. Az étvágy hiánya vagy csökkenése, alvászavarok (elalvási nehézség, korai ébredés, felületes és nem pihentető álom vagy rémálmok), érdektelenség a környező világ felé, a cselekvéshez szükséges erő és akarat hiánya, állandó fáradtság, a tehetetlenség és értéktelenség érzése, öngyilkosságról és halálról szóló gondolatok, önmaga hibásnak vagy bűnösnek érzése – mind a depresszió tünetei.

A depresszió tünetei


- Állandó fáradtság, erős szorongás, nyugtalanság, ürességérzés
- Reménytelenség, pesszimizmus, a múlt és a jövő sötét színben való látása
- Önmaga hibásnak érzése, alacsony önértékelés, tehetetlenség
- Az általában örömet okozó tevékenységek (beleértve a szexet is) iránti érdeklődés és az örömérzés elvesztése.
- Álmatlanság, korai ébredés szorongással és levertséggel, a hangulat minimális javulása éjszaka
- Étvágy- és testsúlycsökkenés
- Energiacsökkenés, fáradtság, lelassultság érzete
- Halálról szóló és öngyilkos gondolatok, akár öngyilkossági kísérletek is
- Nyugtalanság, türelmetlenség, ingerlékenység
- A koncentrálóképesség, a memória és a döntési képesség zavarai
- A depressziós betegeknek gyakorlatilag számos testi tünete is van. Gyakran panaszkodnak fejfájásra, szédülésre, kellemetlen mellkasi vagy hasi érzésekre, ízületi fájdalomra, székrekedésre vagy hasmenésre, menstruációs zavarokra, a szexuális késztetés csökkenésére.

Mikor van szükség orvosi segítségre?

Statisztikai adatok szerint három depressziós beteg közül kettő nem kap megfelelő kezelést, mert betegségét nem diagnosztizálták.
A depresszió gyógyítható. Nagyon fontos, hogy a beteg a depressziót úgy tekintse, mint bármilyen más betegséget. A gyakori, akár egy napon belüli hangulatváltozások, gyengeség, aluszékonyság, fáradékonyság, ingerlékenység, alvási és étvágyzavarok, a test különböző részein észlelt megmagyarázhatatlan kellemetlen érzések – ezek mind részei lehetnek a depresszió klinikai képének.
Az orvossal folytatott beszélgetés során a betegnek teljes mértékben fel kell tárnia panaszait, nem szabad elhallgatnia a legkisebb tünetet sem. A beteg állapotának részletes leírása segít az orvosnak, hogy megtalálja a megfelelő kezelési módot. Kísérje figyelemmel állapota legkisebb változását is, és számoljon be róla orvosának. Az orvos-beteg együttműködés meggyorsítja a diagnózis felállítását, és így ez a kellemetlen állapot is hamarabb gyógyítható.
A depresszió diagnózisának felállításához a szakorvos a beteggel való beszélgetés során feljegyzett, megfigyelésen alapuló, valamint a családtól szerzett adatokat használ. Ezt a folyamatot speciális pszichológiai tesztek is segítik.

A depresszió kezelése


Összehasonlítva az összes mentális betegséggel, a depresszió kezelési eredményei a legkedvezőbbek. A megfelelően (antidepresszánsokkal) kezelt betegek 80%-a teljesen meggyógyul.
A gyógyszeres kezelés az elsődleges kezelési mód. A depresszió kezelésében használt gyógyszerek a következők: triciklikus antidepresszánsok, a szerotonin- és noradrenalin- visszavételt gátlók, valamint a szerotonin és más neurotranszmitterek lebontását végző enzimek gátlószerei.
A kezelés tartama általában nem rövidebb 5-8 hétnél. Ha a kezelés eredményes, ajánlatos még hosszabb ideig folytatni az antidepresszáns gyógyszer szedését (6 hónapig vagy tovább), mert ez megakadályozza a betegség kiújulását. A gyógyszer felírásakor a pszichiáter nemcsak a betegség egyes tüneteit veszi figyelembe, hanem a beteg életkorát, nemét, a betegség kezdete óta eltelt időt, a gyógyszerre adott egyéni válaszreakciót, egyéb betegségek meglétét vagy hiányát is.
Számos pszichoterápiás módszer létezik, de mindegyik azon alapul, hogy a nehéz időkben odafigyelést és támogatást kapjon a beteg. A legjobb pszichoterápiás eredményeket az a tudat biztosítja, hogy egy megbízható személytől bármikor támogatást és tanácsot lehet kapni.
Segíteni kell a betegnek szociális és létfenntartási gondjainak megoldásában is. A betegnek szüksége van a legközelebbi rokonok támogatására és figyelmére, mert az otthoni konfliktusok és a szociális instabilitás a beteg gyógyulásának időtartamát lényegesen befolyásoló tényezők.
A hangulat javításában a testmozgás is segíthet a természetes endorfinok felszabadítása révén. Az endorfinok hatása hasonló az antidepresszánsokéhoz és a neuroleptikumokéhoz.

Hogyan segítheti a család és a baráti kör a depressziós személyt?

A legfontosabb, amit bárki megtehet egy betegért, hogy pszichiáterhez viszi vagy irányítja, így lehetséges a diagnózis felállítása és a kezelés. A segítség abból is állhat, hogy a betegnek nem engedik a gyógyszer szedését abbahagyni, amíg a tünetek nem csillapodnak (sokszor hetekig) vagy ellenőrzik a gyógyszerszedést.
A következő fontos dolog az érzelmi támogatás. Ez megértést, türelmet és a beteg melegséggel való körülvételét jelenti. Kíséreljünk meg beszélgetni a beteggel és hallgassuk figyelmesen. Ne értékeljük le, amit mond, de próbáljuk megmutatni neki a valóságot, erősítsük benne a reményt. Ne becsüljük le az öngyilkosságra vonatkozó célzásokat, mindig értesítsük ezekről a pszichiátert. Biztassuk a beteget, hogy járjon el otthonról, vigyük sétálni, moziba vagy biztassuk másfajta tevékenységre. Ha visszautasít, próbáljunk meg gyengéden kitartani szándékunk mellett. Kerüljük az ilyen kifejezések használatát: „szedd össze magad”, „meg kell csinálnod” vagy „tenned kell valamit”. Biztassuk olyan tevékenységekre, amelyeket korábban szeretett, mint pl. hobbi, sport, mozi, színház, zene. Ne kényszerítsük a depressziós beteget túl gyorsan túl sok tevékenységre. A depressziós betegeknek szükségük van a változásra és a társaságra, de a túl sok kihívás csak megerősíti bennük az elégtelenség érzését. Ne vádoljuk a depressziós személyt betegség színlelésével vagy lustasággal, és ne várjuk el tőle, hogy segítség nélkül kilábaljon a depresszióból. A legtöbb beteg – ha megkapja a megfelelő gyógyszeres kezelést – meggyógyul. Gondoljunk erre, és erősítsük a betegben a hitet, hogy idővel és segítséggel jobban lesz és felgyógyul.

Önsegítés

A depressziós beteg kimerültnek, haszontalannak, tehetetlennek és reménytelennek érzi magát. Az ilyen negatív gondolatok és érzelmek beletörődést váltanak ki egyes betegekből. Fontos tudatában lenni annak, hogy ezek a negatív gondolatok a depresszió tünetei, és nem a valós helyzetet tükrözik. Ezek a félelmek elmúlnak, ha a kezelés eredményes.
Ha Ön depressziós, addig is tartsa szem előtt a következőket:
- ne állítson túl nagy célokat maga elé, ne vállaljon túl sok felelősséget;
- a bonyolult feladatokat fel lehet bontani kisebbekre, ezek sorrendjét és fontosságát meg lehet határozni, majd a lehetőségekhez képest próbálja megoldani őket;
- ne várjon túl sokat magától, a túl nagy elvárások fokozzák az elégtelenségérzést;
- menjen társaságba, ez jobb, mint az egyedüllét;
- csináljon bármit, amitől jobban érzi magát, tornázzon (túlterhelés nélkül), járjon moziba, meccsre, templomba, ne erőltesse túl magát, és ne legyen elégedetlen, ha a hangulata nem javul látványosan és gyorsan, a javuláshoz idő kell;
- ne hozzon fontos döntéseket, mint állásváltoztatás, házasságkötés vagy válás, halassza el a fontos döntéseket addig, míg a depresszió enyhül egy kicsit;
- ne várja, hogy azonnal megszabadul a depressziótól, ez nagyon ritka, segítsen magán, amennyire csak tud, és ne tegyen magának szemrehányást, ha nem érzi jól magát;
- ne fogadja el a negatív gondolkodást, ez a depresszió tünete, és elmúlik, ha a kezelés eredményes.


Figyelmeztetés! A Solvay Pharma Kft. oldalain a betegeknek szóló információk kizárólag tájékoztató jellegűek!

Panaszok esetén a pontos diagnózis és a legmegfelelőbb kezelési mód meghatározása érdekében kérjük, mihamarabb keresse fel kezelőorvosát!
Ma a depresszió népbetegség. Sajnos nekem is részem volt benne és sokat olvastam róla az interneten, amiket most össze is gyűjtöttem mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak. Hiszek a természetes gyógymódokban, és nekem nagyon sokat segített az orbáncfű tea, naponta kettő csészével ittam, és a második hét után lelkileg kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Amihez persze hozzájárult a környezetem is. Mielőtt bárki is kipróbálná ezt a teakúrát, olvasson utánna, hogy milyen hatásai vannak még az orbáncűnek.

Google
Egyedi keresés


A depresszió nagyon gyakori, bármikor megjelenhet egy ember életében. Minden életkorban és élethelyzetben kialakulhat. A depresszió (gátlás, szomorúság) mentális betegség, amely súlyosan megzavarja az ember érzelmi egyensúlyát, tartósan és lényegesen rontja az életminőséget (a munkaképességet és a személyes kapcsolatokat). A depresszió nagy szenvedés és szomorúság átélését jelenti. Ez a betegség befolyásolja a beteg étvágyát, alvását és általában az életről alkotott képét. A depresszió több, mint egy átmeneti rossz hangulat, nem is múló gyengeség, s nem olyan probléma, amely akaraterővel leküzdhető. Az ilyen betegek nem képesek egyszerűen „üstökön ragadni” és kihúzni magukat a depresszióból. Kezelés nélkül a tünetek hetekig, hónapokig vagy évekig is fennállnak. A kezelés azonban elérhető, és sok depressziós betegen segíthet.

forrás:solvaypharma





A mai napig sem találtak végleges választ a kérdésre, hogy mi az oka a depressziónak. A depressziót gyakran biológiai, pszichológiai és környezeti tényezők együttes hatása váltja ki. Néhány pszichológiai tulajdonság jelentős lehet a depresszióra való hajlam szempontjából. Azok az emberek, akiknek alacsony az önértékelése, akiknek ön- és világszemlélete pesszimista, valamint akik stressznek vannak kitéve, hajlamosabbak a depresszióra. A depresszív állapot kiváltásában szerepet játszhat egy súlyos veszteség, krónikus betegség, szociális kapcsolati nehézségek, rossz anyagi körülmények vagy az élet kedvezőtlen eseményei.

A depresszióban szenvedő betegek általában aggódnak és szomorúak, boldogtalannak, tehetetlennek, elhagyatottnak érzik magukat. Idegesítik és zavarják őket a körülöttük zajló események, és semmi sem teszi őket boldoggá. Az étvágy hiánya vagy csökkenése, alvászavarok (elalvási nehézség, korai ébredés, felületes és nem pihentető álom vagy rémálmok), érdektelenség a környező világ felé, a cselekvéshez szükséges erő és akarat hiánya, állandó fáradtság, a tehetetlenség és értéktelenség érzése, öngyilkosságról és halálról szóló gondolatok, önmaga hibásnak vagy bűnösnek érzése – mind a depresszió tünetei.


Az elvált és partnerüktől külön élő férfiak nagyobb arányban szenvednek depresszióban, mint a kapcsolatban élő férfiak vagy akár mint az elvált vagy külön élő nők - állítja a Kanadai Statisztikai Hivatal (SC) kedden kiadott tanulmánya.A tanulmány szerzői egy országos lakossági egészségfelmérés adatait elemezték és megállapították, hogy a házasságuk vagy élettársi kapcsolatuk felbomlásán átesettek 12 százaléka depressziós, míg az együtt élő emberek esetén ez a szám mindössze 3 százalék. A férfiakat azonban a nőknél sokkal mélyebben érintette kapcsolatuk felbomlása.Az elemzés megállapította, hogy a 20-64 év közötti férfiak, akik elváltak vagy külön éltek, hatszor gyakrabban számoltak be depresszióról, mint a házas férfiak, míg az elvált vagy különélő nők "csak" 3,5-szer gyakrabban jeleztek depressziót, mint a házas nők.A tanulmány szerzői szerint a férfiak különösen sebezhetőek, ha elvesztik társuk támogatását egy szakítás után. A nők általában széles társadalmi kapcsolatrendszerrel bírnak, míg számos férfi kizárólag a partnerére támaszkodik.

forrás:netdoktor

Krónikus depresszió: tünetei enyhébbek, ugyanakkor elhúzódó, akár évekig is eltarthat a lehangoltság. Jellemzője a pesszimizmus, és a korábban örömet okozó dolgok iránti fásultság. Jelentős hangulatváltozások és öngyilkossági gondolatok nincsenek.

• Egypólusú depresszió: a leggyakoribb változat, melynek során egészséges és depressziós időszakok váltakoznak. Gyakran fizikai tünetek formájában jelentkezik, mint gyomorfájdalom vagy nehézlégzés.

• Kétpólusú depresszió: a depresszív időszakokat hosszabb-rövidebb mániás szakaszok váltják fel, melyek jellemzője a depresszió tüneteinek éppen az ellenkezője: túlzott felfokozottság, vidámság, aktivitás vagy agresszió. A depressziós időszak hosszabb ideig tart, mint a mániás. Előfordul a periódusok gyakori, évi 3-4-szeri változása, míg máskor több év tünetmentesség is lehetséges.

• Atípusos depresszió: fokozott étvágy, hízás, aluszékonyság, szorongásos és pánikrohamok, hangulati ingadozások jellemzik.

• Súlyos depresszió: kétségbeesés, dühkitörés, téveszmék, nagyon súlyos esetben hallucinációk, öngyilkossági gondolatok és kísérletek jellemzőek a betegre. A halállal végződő öngyilkosságok 50%-ában depresszió áll a háttérben. Előfordulhat olyan súlyos eset, amikor a beteg már nem képes átélni a lehangoltságot, ekkor az érzelmi élet nagyon erős gátlása van jelen.

• Szezonális affektív zavar: az évszakváltás mindenki hangulatát érinti, nem jelent feltétlenül depressziót egy kis őszi-téli melankólia. Ezt a fajta depressziót, mely tavaszra elmúlik, fáradékonyság, aluszékonyság, fokozott étvágy és édesség utáni vágy jellemzi.

• Szülés utáni depresszió: a szülés után, vagy hónapokkal később jelentkezik. Tünetei az érdektelenségtől a zárkózottságon keresztül egészen a baba iránti agresszióig vagy az öngyilkossági gondolatokig terjedhetnek.

• Premenstruációs szindróma (PMS): a legtöbb nő a menstruációs ciklus vége felé depresszív tüneteket él át, ami olyan súlyos is lehet, hogy rontja a környezetével való kapcsolatát. Leggyakrabban a menzesz előtti héten jellemző, a menstruációs görcsök pedig tovább erősítik a tüneteket. Súlyos esetben alkoholfüggőséghez vagy visszatérő depresszióhoz vezethet. Az életmódbeli változtatások mellett gyógyszeres kezelése nem jellemző, esetleg segíthetnek a fogamzásgátló szerek.

Hogyan győzzük le a depressziót?

A legfontosabb, hogy figyeljünk magunkra, és vegyük észre a tüneteket. Kezdetben még akár magunk is tehetünk ellene, de minél előrehaladottabb állapotban vagyunk, annál nehezebb és lassúbb a gyógyulás. Ez esetben ne halogassuk a dolgot, azonnal forduljunk orvoshoz.

Változtassunk életmódunkon!
Sokat segíthetünk azzal, ha többet foglalkozunk olyan dolgokkal, amiket szeretünk, ha társaságba járunk, küzdünk a negatív gondolatok ellen, többet nevetünk, és nem támasztunk magunkkal szemben túl nagy elvárásokat. Ha törődünk másokkal, és néha lelassulunk. Éljünk egészségesen, amennyire lehet, óvakodjunk a stressztől, táplálkozzunk helyesen, mértékletesen, kerüljük a túlzott alkohol- és drogfogyasztást, emellett mozogjunk rendszeresen lehetőleg friss levegőn, és jógázzunk. Érdemes meleg színekkel körülvennünk magunkat, ha kell, rendezzük át otthonunkat.

Természetes segítség
• Illatterápia: a narancs, a fahéj és a fűszeres illatok antidepresszív hatásúak.
• Fényterápia: a napfény és a szolárium sokat segíthet. Télen nappal sétáljunk szikrázó napfényben, este pedig gyújtsunk minél több lámpát a lakásban. Súlyos őszi-téli depresszió ellen a szemen keresztül ható, szakemberek által végzett fényterápia hatékonyabb.
• Gyógynövények: az orbáncfű, a citromfű, a zab és a gingko hatékony depresszió esetén.
• Táplálékkiegészítők: hatásos a B- és C-vitamin, valamint a kalcium és a magnézium.
• Akupresszúra, masszázs: lazító, energetizáló hatásuk van. Ha nincs időnk masszázsra járni, gyors segítség lehet az otthoni fülmasszázs is: lefekvés előtt dörzsöljük át füleinket 3-4-szer.
• Természetjárás: a legtöbb nyugalmat és energiát a természetből nyerhetjük.
• Állatterápia: a kutya, a macska, a szelíd emlősök és madarak oldják a feszültséget, csökkentik a szorongást, és javítják a kedvünket.
• Szerelem: kutatások szerint a nőknél védelmet nyújt a depresszió ellen, férfiaknál sajnos nem.

forrás:nlcafe






Muskátli

Leander

Rózsa

depresszio.lap.hu

pszichologia.blog.hu
Korunk betegsége – a depresszió
dr. Faludi Gábor



A korábbi évszázadokban úgy tűnik nem volt ilyen gyakori a depresszió, legalábbis az átlagember hírforrása, a világirodalom csak elvétve hoz erre példákat. Az emberek számos esetben nehezen tudják saját élethelyzeteiket elfogadni, a velük megtörtént eseményeket, vagy éppen saját emócióikat feldolgozni, az eredmény depresszió. A tengeren túl az emberek többségének saját lélekgyógyásza van, akihez ilyen esetekben fordulhat, az amerikaiak úgy mennek a pszichológusukhoz, vagy a pszichiáterükhöz, mint mi a háziorvoshoz. Rögtön adódik az első kérdés, a depresszióval kihez kell fordulni, pszichológushoz, vagy pszichiáterhez?
Egyáltalán mikor beszélünk depresszióról? Rengeteg a kérdés a depresszió kapcsán. A kérdéseket dr. Faludi Gábor egyetemi magántanárnak, - a Magyar Tudományos Akadémia Doktora, pszichiáter és neurológus szakorvos, Magyar Pszichofarmakológusok Társaságának főtitkára, - a SE Kútvölgyi Klinikai Tömb Pszichiátriai Klinikai Csoport osztályvezető főorvosának tettük fel.

Dr. Faludi Gábor áttanulmányozva a kérdéseket, előre bocsátotta, azok megválaszolásakor arra törekedett, hogy - mivel a MyPIN egészségügyi portál, amelyet szakemberek is látogatnak, - szakmai szempontból is kifogástalan legyen a téma áttekintése, és a mai korszerű depresszió felfogást tükrözze.


1. Professzor Úr! Az emberek nagyon könnyen mondják magukra, hogy depressziósak, de mi is tulajdonképpen a depresszió? A test fizikai betegsége, vagy a lélek zavara?

Az egyszerű, rövid válasz: a hangulatnak az adaptációt kórosan és tartósan befolyásoló zavara a depresszió.
A komplikáltabb, hosszabb válasz: látszólag megtartott élményszerkezet, lelkiismeret és kötődések ellenére érzett kielégítetlenség élménye, érzelmekre való képtelenség, szomorúság, mely nem része a normális életnek és jól elhatárolható a sérelmekre vagy stresszre adott érthető választól.
Kritériumok határozzák meg a depressziós epizódot, melyek kizárnak más rendellenes pszichés vagy fizikai állapotot. Bármely szakterületen dolgozzanak is a klinikusok, nagyon valószínű, hogy depresszióval fognak találkozni, ezért érdemes azt a - később részleteiben említett - 9 jellegzetes tünetet megjegyezni, melyek magukba foglalják a szindróma pszichológiai és fizikai tüneteit. Pszichés és fizikai tényezők okilag egyaránt szerepet játszanak a zavar kialakulásában, ezek aránya változó lehet.



2. Milyen tünetekkel jár? Ezek a tünetek fizikai jellegűek, vagy negatív hangulati elemek?

Az elfogadott diagnosztikai osztályozási rendszerek szerint a hangulat alapvető változása magában foglalja az öröm átélésének képtelenségét, a szomorúság, reménytelenség érzését, ingerlékenységről, feszültségről, döntésképtelenségről, érdeklődésvesztésről panaszkodnak. Ezekhez társulnak még az ún. vegetatív vagy szomatikus panaszok, így megváltozik az étvágy és különböző alvásproblémák lépnek fel: elalvási, átalvási zavarok, korai ébredés vagy éppen túlzottan sok alvás lehet jellemző. A tünetek ún. diurnális (napi ingadozásos) változása is vegetatív idegrendszeri bántalom: jellemző, hogy a páciens a reggeli-délelőtti állapotát jelöli meg súlyosabbnak és este érzi jobban magát. A depressziósok lelassulnak, órákig nem szólalnak meg, nem kezdeményeznek, rövid, lakonikus válaszokat adnak, de lehetnek nyugtalanok, agitáltak is. Sokszor foglalkoztatja őket a halál és az öngyilkosság, gyakori a „mindenkinek jobb lesz nélkülem” gondolkodási séma. Gyakran fáradtságról, energiátlanságról panaszkodnak, önbizalmuk csökken, emiatt félnek a mindennapos, rutinszerű feladatoktól is, kezdik kerülni a kötelezettségeket, társadalmi kapcsolataikat beszűkítik, emiatt egy részük lelkiismeret furdalást érez. Súlyosabb esetben ez a folyamat képzelt bűnök érzésének kialakulásához vezethet, azt hihetik, hogy nem érdemlik meg az életet, terhére vannak a mindenkinek, múltban elkövetett, legtöbbször banális vétségek miatt (pl. gyermekkorában hazudott) tépelődnek. Ebben az állapotban téveszmék, hallucinációk is felléphetnek, ezt pszichotikus depressziónak nevezzük, melyben igen nagy az öngyilkossági veszély, ezért ilyen esetben sürgős pszichiátriai osztályos kezelés szükséges.

3. Milyen okokra vezethető vissza a depresszió, mint betegség? Külső környezeti hatásokra, belső tulajdonságokra, az egyéniség zavaraira?

A depresszió kutatás etiológiai (az ok-okozati összefüggés szintjén) és patofiziológiai (kórélettani) értelemben ma is három irányban halad: genetikai, környezeti és neurobiológiai tényezőket vizsgál. Évszázadok óta tudjuk, hogy a hangulati életnek családi szabályszerűségei vannak, ugyanakkor a genetikai örökítés nem szükségszerű. Sok függ a társadalmi környezet, tanulás vagy egyéb járulékos tényezőktől, sok jel mutat arra, hogy az életesemények befolyásolják a hangulatbetegségek kialakulását, de több tanulmány találta úgy, hogy nincs szoros kapcsolat. A téma nehézsége és az eltérő módszertanok lehetnek az ellentmondás okai. Sokan figyelmen kívül hagyják pl. a fel nem ismert betegség környezetbefolyásoló szerepét, pl. az állásvesztés, válás vagy a rossz tanulmányi előmenetel legtöbbször nem következménye, hanem oka a depressziónak. Szükséges tehát az első epizód körülményeinek szigorú elemzése, mely egyben nagy populációs mintát igénylő kutatás, ezért nehezen kivitelezhető. Az bizonyított, hogy stresszel járó életesemény sorozat alkatilag túlérzékeny egyénekben olyan neurokémiai változásokat (pl. hyperkortizolémia) idézhet elő a központi idegrendszerben, mely kiválthatja a depressziót.

4. Sok pedagógus, szülő panaszkodik, hogy a gyermekek körében is gyakori a depresszió. Ez mivel magyarázható?

A hangulatbetegségek előfordulási gyakorisága az életkorral egyenes arányban nő. Depresszió nagyon ritkán, 0,3%-ban fordul elő iskoláskor előtt és 2%-os az előfordulása általános iskoláskorban. Serdülőknél már 5%-os az előfordulás és ellentétben a felnőttekkel fiúknál gyakoribb, mint lányoknál. A gyermek és serdülőkori depressziókban a felnőttkorihoz képest legfőbb különbség, hogy a lehangoltság helyett az irritáltság uralja a klinikai képet és hiányzik a súlyváltozás. Fejlődéstani jelenség, hogy a tünetek sokkal szorosabb kapcsolatot mutatnak a környezettel, pl. a kedvezőtlen családi atmoszféra vagy egyéb szociális stresszképző tényezők, tanulmányi problémák nagymértékben befolyásolják a tünettant. Fontos a tünetek kronológiáját elemezni, vajon a depressziót megelőzően is megvoltak már vagy a depresszió megjelenésével egyidejűleg léptek fel a tünetek. Mindenesetre lényeges megfigyelés, hogy a serdülőkori depressziók 20%-át a mértéktelen drogfogyasztást követő detoxikálás után ismerik fel és kerülnek (vagy nem) a pszichiátriai ellátásba.

5. Örökölhető a depresszióra való hajlam?

Egy mondatban már utaltam arra, hogy a depresszió familiárisan örökölhető. A kérdés inkább az, milyen mértékben. A hangulatbeteg – különösen a bipoláris típusú betegségben szenvedő – periodikusan fel és lehangolt állapotok jellemzők - elsőfokú rokonainak a körében a hangulatbetegségek aránya kétségtelenül nagyobb. Az ikerkutatások ezeket az adatokat megerősítették. Valószínűtlen ugyanakkor, hogy egy gén okozza a depressziót, arra azonban számos bizonyíték van, hogy a depresszióra vagy öngyilkosságra való hajlamot ún. poligénes hatások (más szóval un. sok gén együttes hatás) alakítják. Ez azt is jelenti, hogy az egyén hordozza ugyan a genetikai programot, de a szindrómának nem feltétlenül kell megjelenni, több körülménynek kell teljesülni ahhoz, hogy a betegség kiütközzön.


6. A tünetek nyilván bizonyos idő elteltével keltik a depresszió, mint betegség gyanúját. Mikor, milyen gyakoriság esetén kell gyanakodni?

A páciensek és az orvosok túlnyomó többsége nem gondol rögtön depresszióra a tünetek kezdeti szakaszában. A viszonylag sok fizikai tünet – pl. fáradékonyság, szív és gyomorpanaszok, stb. - kivizsgálások sorozatát indítja el – helyesen – a tüneti kép elemzése azonban egyértelműen elvezet a diagnózishoz. A depresszió kezdődhet hirtelen és fokozatosan, kezeletlenül is gyógyulhat általában 6 hónapon belül, ami nem azt jelenti, hogy nem kell kezelni. Szerencsére a legtöbb eset enyhe és jóindulatú, de bennük is megvan potenciálisan a visszatérés és a súlyosbodás, krónikussá válás lehetősége.

7. Hogyan vehetjük észre magunkon, illetve másokon a depressziót?

Kilenc fő tünet közül legalább ötnek a jelenléte szükséges ahhoz, hogy a depresszió felismerésre kerüljön. Ezek a tünetek a következők:

# örömtelenség,
# érdeklődésvesztés,
# diétázás nélkül súlyváltozás,
# alvászavar,
# motoros lassulás, azaz a mozgási képesség lassulása, vagy ellenkezőleg, izgatottság,
# fáradtságérzés,
# értéktelenség érzés vagy önvádlás,
# a gondolkodás és döntési képesség csökkenése,
# a halállal való gyakori foglalkozás.



8. Jelenti-e ennek a 9 kritériumnak a közlése azt, hogy az ember akár un. öndiagnózist is felállíthat, ha saját magán legalább 5 tünetet észlel?

Igen, jelentheti, de azt javaslom, hogy saját magára nézve csak gyanú szintjén fogalmazza meg mindenki a depresszióját, azután mindenképpen konzultáljon szakorvossal.

9. A kívülálló számára nehezen értelmezhető a különbség a stresszes életvitelű ember, a depressziós ember és az elmebajos ember között?

A diagnosztikus kritériumok bevezetésével és a jól strukturált interjúkkal az esetek túlnyomó többségében elkülöníthető az eleve csökkent motivációjú vagy érdeklődésű egyén, vagy a megváltozott élményvilágú, adaptációjában súlyosan érintett beteg ember. A stresszes életvitel feltárása nem mindig könnyű, ugyanaz a stressz az egyénekben különböző következményekkel járhat.


10. Hol a határ, mi a különbség?

Mindannyiunk átélhet csüggedést, lehetünk szomorúak kudarc, veszteség, elkövetett hiba következtében. Az ilyen állapot pszichológiailag beágyazott, megérthető. Nehezen érthető azonban a depresszió, és ha látszólag van is magyarázat, az nem mindig van szoros összefüggésben a tünetekkel, más szóval az érthetőség nem jelent egyben magyarázatot is. Az egészséges ember szomorúságában a külvilág vonzereje csökken és szegényedik, ellentétben a depresszióssal, aki belső életét érzi üresnek. Sok esetben a határ nem éles és nehéz az elkülönítés, különösen, ha pl. egy kiváltó élményhez kapcsolódik a belső üresség érzése.

11. Milyen a depressziós ember és a külvilág kapcsolata?

A betegség természetéből következnek a személyes és társadalmi kapcsolatok szintjén bekövetkező zavarok: pl. a fáradtságérzés, energiátlanság, érdeklődéscsökkenés általános teljesítménycsökkenéshez, munkahelyi, iskolai és házassági konfliktushoz vezethet. Sokan kezdenek öngyógyításba nyugtatókkal, altatókkal, stimulánsokkal, alkohollal. Ez további komplikációhoz vezet, drogfüggőség, alkoholizmus, öngyilkossági késztetés alakulhat ki.



12. Önnek – a betegekkel való szoros és napi kapcsolat alapján – bizonyosan pontos képe lehet arról, hogyan viszonyulnak az emberek depressziós embertársaikhoz?

A kép nagyon vegyes. Azt szoktuk mondani – statisztikákra hivatkozva – a hangulatbetegségek kb. negyede-harmada kerül diagnosztizálásra és kezelik a pszichiáterek. Ez azt jelenti, hogy a nagy többség kezeletlen. A valóságban ugyanakkor többet beszélünk a depresszióról mint bármely más betegségről, sokszor az az érzése az embernek, hogy a vízcsapból is ez csöpög. Elvárható lenne tehát logikailag, hogy a társadalom tudja és elfogadja, hogy a depresszió felismerése és adekvát kezelése jól kidogozott, viszonylag egyszerű, minden beteg előbb-utóbb kezelt lesz. A valóság azonban más. A felvilágosító munka ellenére a betegek jó része sokáig vagy végleg elutasítja a kezelést, sokszor a család, a barátok, ismerősök, sőt egyes orvoskollégák nyomására, arra hivatkozva, hogy csak „teletömik őket gyógyszerekkel, amiktől aztán függők lesznek”. Az idegrendszerrel kapcsolatos magatartási-gondolkodási műveletek komplikáltak, megértésük nehezebb, a mindennapok gondolkodásába nem könnyen illeszthető be egy mentális betegség kémiai úton történő gyógyításának filozófiája.

13. Hogyan hatnak az évszakok és az ünnepek a depresszióban szenvedőkre?

Megfigyelték, hogy jelentős számú páciensnél a markáns hangulatváltozás évszakokhoz kötött: pl. a depresszió inkább a téli hónapokban gyakoribb, míg a kórosan felfokozott hangulat (mánia) főleg tavasszal kezdődik. A kutatók úgy vélik, hogy a sötétebb hónapokban megnő a tobozmirigy aktivitása, következésképpen nő a melatonin elválasztás, mely sajátos lelassuláshoz, étvágyfokozódáshoz, szénhidrátéhséghez, aluszékonysághoz vezet, mely nagyon hasonlít a téli álmot alvó állatok állapotához. Nincsenek pontos adatok az ünnepekhez kötődő depressziókról vagy a hozzájuk társuló öngyilkosságokról. Legtöbben nem az ünnepek alatt, hanem januárban, áprilisban és augusztusban főleg hétfői napon dobják el az életüket.


14. Kigyógyítható-e a depresszióban szenvedő ebből a betegségből, vagy egy életen át kezelésre szorul a depressziós beteg?

Az „orvosi depresszió” hosszú távú kezelést igényel. Az első epizód után fél-háromnegyed évig javasolt a gyógyszeres kezelés. A gyakori visszaesés miatt értelemszerűen egyre hosszabb ideig kell folytatni a kezelést, sokszor éveken keresztül. A páciensek egy részénél élethosszig tartó kezelés lehet szükséges, főleg a krónikus formákban. Mások, szerencsére, akár véglegesen is meggyógyulhatnak.

15. Mikor, milyen tünetek, vagy állapot esetén kell a depressziós beteget kórházban kezelni?

Amennyiben a hangulatzavarhoz súlyos gondolkodászavar pl. bűnösségi téveszme társul, haladéktalanul pszichiátriai osztályos kezelés szükséges. Ebben az esetben a legnagyobb az öngyilkossági veszély. A nagymértékű pszichoszociális funkcióromlással járó állapot vagy az ún. kezelésre nem reagáló (ún. terápia rezisztens) depresszió – legalábbis egy ideig- szintén kórházi kezelést igényel.


16. Mit lehet tudni a kezelésről? Ez a beteggel való rendszeres pszichiáteri foglalkozást, és/vagy gyógyszeres terápiát jelent?

Mindkettőt. Bár jelenleg elfogadott, hogy a depressziót elsősorban farmakoterápiával, azaz gyógyszerrel kell kezelni, a pszichoterápiával kombinált kezelés adja a legjobb eredményt. Ez utóbbi széles skálán mozog, pácienstől függően a támogató jellegű beavatkozástól a kognitív magatartásterápián át az analitikusan orientált pszichoterápiákig van választék.

17. Ha valakit ambulánsan kezelnek, mi történik, ha nem veszi be a gyógyszert, nem megy el a rendelésre? Milyen szervi és egyéb problémákat okozhat ez?

A páciens maga dönti el milyen kezelési formát választ, amennyiben nem áll fenn pszichózis. Utóbbi esetben orvosi pszichiátriai osztályra kerül. Ha nem pszichotikus és nem kívánja a gyógyszeres kezelést pszichoterápia jön szóba. A kezeletlenség sokkal több veszéllyel jár, mint a szakszerűen kivitelezett kombinált terápia, a hangulatbetegség okozta folyamatos stressz fokozza a testi betegségek kialakulásának rizikóját, pl. magas vérnyomás, érbetegség, gyomor-bélrendszeri betegség hátterében nemegyszer depresszió áll.



18. Egyáltalán kigyógyulhat valaki a saját erejéből a depresszióból?

Esetenként igen. A stressz okozta zavarokban sokan jó megbirkózási képességekkel rendelkeznek, így pl. hónapokig tartó különböző krízisek, válás okozta depressziókból gyógyszeres kezelés nélkül is gyógyulhatnak. Ilyen esetekben előnyös a támogató (szupportiv), a viselkedés (kognitiv) vagy a pszichodinamikusan orientált pszichoterápia. Ugyanez vonatkozik az enyhén depressziós páciensekre is.

19. A pszichének számos betegsége van. Mivel szokták leggyakrabban összetéveszteni laikusok a depressziót?

A depresszió számos betegségben megjelenhet, vagy ahhoz társulhat. Leggyakrabban a szorongásos zavarokhoz társul és nem mindig könnyű elkülöníteni egymástól a két állapotot. Lényeges különbség, hogy a depresszió minden életkorban indulhat, az elsődleges szorongásos betegség ritkán indul 45 év után, előbbiben a szomorúság, utóbbiban a félelem- aggódás uralkodik. Mindig figyelembe kell venni egy másik betegség lehetőségét, mely előidézhet depressziót pl. pajzsmirigybetegség, demenciák korai stádiuma, Parkinson-kór, különböző daganatok, vírusos vagy bakteriális betegségek, különböző gyógyszerek szedése – pl. szedatívumok, (nyugtatók) vérnyomáscsökkentők, fogamzásgátlók. Gyászolók is lehetnek depressziósok, normális esetben azonban a tünetek egy idő múlva spontán megszűnnek.

20. Hogyan segíthetünk mi, képzetlen emberek - nem szakértők - depressziós embertársainknak?

Mivel nagyon gyakori betegségről van szó, laikus szinten is – ahogy újraéleszteni is tudni illik – tudni kell néhány jellemzőt a hangulati életről. Az előbb említettek alapján ez nem olyan bonyolult, odafigyeléssel, kellő empátiával a laikusban is időben felmerül a gyanú, ha találkozik a korábbi magatartásához képest meglassult, dekoncentrált, gátolt, fáradtságra panaszkodó társával. Segíteni kell a probléma tisztázásában és buzdítani a kezelés szükségességének elfogadására, valamint a kezeléseken való együttműködésre.


Tisztelt Professzor Úr! Köszönjük, hogy a MyPin olvasóinak segített ebben a mindenkit érdeklő, sok problémát okozó témában eligazodni.


OSYNA
Betegség lexikon

* Rövid leírás
* Előfordulás
* Okok
* Tünetek
* Diagnózis
* Kezelés
* Gyógyulási esélyek

Rövid leírás:
Az unipoláris depressziót a hangulati és az érzelmi élet zavara, a gondolkodás meglassulása és az aktivitás csökkenése jellemzi. Olyan állapot, amelyben az élet sivárnak, terhei nyomasztónak tűnnek. A hangulati élet zavarait testi tünetek jelentkezése kíséri. Elnevezésében az "unipoláris" azt jelöli, hogy a hangulat csak egy, méghozzá negatív irányban tér el, és nem kíséri időszakos felhangoltság.
Előfordulás:
A felmérések szerint az Egyesült Államok felnőtt lakosságának 5-10%-a szenved unipoláris depresszióban, további 3-5% a betegség enyhébb tüneteit produkálja. Az előfordulási adatok hasonlóan alakulnak a többi fejlett ipari országban is: míg gyermekkorban az unipoláris depresszió előfordulási aránya fiúknál és lányoknál még csaknem egyforma, felnőttkorban a nők kétszer olyan gyakran betegednek meg, és az átlagos életkor, amelyben a depresszió kialakul - ma 27-30 év között van -, egyre korábbra tolódik. A különböző etnikai csoportoknál a betegség előfordulásában gyakorlatilag nincs különbség.

Hazánkban a depresszió élettartam-előfordulása a felnőtt lakosság körében 15,1%. Az életkori eloszlásra jellemző, hogy gyakori a megjelenés 15-19 év 45-50 éves korban.
Okok:
A depresszió okairól számos magyarázat született, amelyek mind más szempontból közelítenek a problémához. A biokémiai magyarázat a neurotranszmitterek egyensúlyának felborulását tartja elsődlegesnek. A neurotranszmitterek olyan agyi vegyületek, amelyek üzeneteket szállítanak egyik idegsejttől - neurontól - a másikig. A depresszió esetében a figyelem a noradrenalinra és a szerotoninra irányult. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy ezek a vegyületek milyen módon hozzák létre a tünetegyüttest: egyesek szerint a noradrenalin- és szerotoninrendszer, illetve a többi neurotranszmitter-rendszer kölcsönhatása a fontos, mások szerint a szerotonin a "karmester" szerepét tölti be: alacsony aktivitása felborítja a kényes egyensúlyt, és depresszió alakul ki.

A genetikai kutatások fényt derítettek arra a nem elhanyagolható tényre, amely szerint a depressziósok rokonainál 20%-ban fordul elő a megbetegedés; egypetéjű ikrek esetében ez az arány 43%, tehát a betegségnek mindenképpen van örökletes tényezője.

A hormonális tényezőket tekintve a kortizolnak, a mellékvesekéreg egyik hormonjának - vagy közismertebb nevén a stresszhormonnak - van kiemelkedő szerepe. A depressziós embereknek általában igen magas a kortizolszintjük, ami nem meglepő, hiszen az epizódokat gyakran előzik meg komoly stresszhelyzetek. Fontos hangsúlyozni a negatív életesemények szerepét, amelyek gyakori elindítói a depressziós epizódnak. A beteg nem képes egyedül alkalmazkodni a kudarchoz, ezért ezekben az esetekben a pszichoterapeuta segítsége különös jelentőséget kap.

A jelentős pszichológiai iskolák elméleteinek gyakorlati haszna a pszichoterápiák során mutatkozik meg. A pszichodinamikus nézőpont szerint a gyermekkorban elszenvedett veszteség a döntő; a viselkedéslélektan a pozitív megerősítések hiányára helyezi a hangsúlyt. A kognitív iskola a negatív gondolkodás depresszióban betöltött szerepére mutat rá: a betegek jellemzően negatívan gondolkodnak önmagukról, az élményeikről és a jövőjükről, miközben alábecsülik a pozitív események jelentőségét és felnagyítják a negatívakét. Érdekes elméletet takar a tanult tehetetlenség fogalma: a betegek úgy érzik, hogy nincs hatásuk életük alakítására, a kontrollhiányt stabil belső tényezőknek tulajdonítják, ezért alkalmatlannak érzik magukat a negatív események elhárítására.
Tünetek:
Az érzelmi élet zavarai a vezető tünetek közé tartoznak, és intenzitásuk széles skálán mozog: az enyhe kedvetlenségtől a mély lehangoltságig. A betegek arca rendszerint állandóan tükrözi a gondterheltséget, jellemzőek a homlokráncok, a szemhéjak kettős redője és a lefelé hajló szájzugok. A kifejező mozgások szegényebbé válnak, a gesztikuláció megszűnik, a hang gyenge, elhaló. A beteg könnyen elsírja magát, de az előbb említett súlyos állapotban a sírás készsége is megszűnik.

Az érzelmi állapotot a kilátástalanság jellemzi, a beteg szomorúnak érzi magát. Saját magáról kialakított képe negatív, általában értéktelennek, alacsonyabb rendűnek, visszataszítónak tartja magát, az önértékelési zavarok rendszerint igen súlyosak. Jövőjét sötétnek és reménytelennek látja, és az érzelmi állapotot a betegségre jellemző szorongás mértéke is befolyásolja. Érdeklődése beszűkül, gondolkodása lelassul, tanácstalanná válik. A depresszió jellemzően korai tünete a figyelemzavar. A depressziós beteg gyakran panaszkodik az intellektuális képességek romlásáról, de egyes kutatások szerint ennek hátterében a csökkent motiváció figyelhető meg.

Az érdeklődés beszűkülése először a lendület, a kezdeményezőkészség elvesztésében nyilvánul meg. Enyhe esetben a beteg mindig fáradtnak, lassúnak érzi magát, de előfordul, hogy egész nap fekszik, és nem látja értelmét felkelni az ágyból. A depresszió motivációs tünetei közt tartják számon a közömbösség ellentétjét, amikor a beteg a szorongás következtében erős motoros nyugtalanságot él át: kezét tördeli, jajgat, testét ingatja, ezt agitált depressziónak hívják. A depressziós az élet terhétől való szabadulás végső eszközének az öngyilkosságot tartja.

A depresszió egyik leggyakoribb tünete az alvászavar, amelynek mindhárom változata előfordul: az elalvás zavara, a gyakori felébredés és korai ébredés. A beteg akkor is fáradtnak érzi magát, ha a szokottnál többet alszik. Ugyancsak gyakori kísérő tünet az étvágyzavar, az emésztési zavarok, a székrekedés, a szédülés és a társult testi fájdalmak. A szexuális késztetés minden esetben csökken.

Meg kell említeni az atípusos depresszió tüneteit is: ebben az esetben az étvágytalanság helyett fokozott étvágy, ennek következtében hízás lép fel, illetve az alvászavart a fokozott alvásigény jellemzi. Gyakori, hogy a depressziós tüneteket szorongás és pánikrohamok fedik el, de az atípusos depresszióra a hangulati ingadozás is jellemző: a betegek képesek örülni bizonyos pozitív életeseményeknek. Előfordul a depressziónak olyan súlyos változata, amelyben a beteg már nem képes átélni a lehangoltságot (depressio sine depressione), ebben az esetben az érzelmi élet nagyon súlyos gátlása van jelen.
Diagnózis:
Lévén a hangulati élet zavarait szervi betegségek is előidézhetik, még a legenyhébbnek tűnő depressziós tünetekkel jelentkező beteget is gondos kivizsgálásnak kell alávetni. A diagnosztikai útnak a tüneti elemzésen túl ki kell terjednie a kórkép hosszmetszeti elemzésére is, amely így a betegség lefolyásának ismeretében nyújt támpontot a klinikusnak. A gyakorlatban megtalálható depressziós kérdőívek és skálák tájékozódó képet nyújthatnak, de a diagnózis felállítása pszichiáter vagy klinikai pszichológus feladata.

A major depresszív zavar kórisméjének felállításában a következő állapotok megléte nyújt segítséget:

1. a nap legnagyobb részéban rossz, levert hangulat
2. az érdeklődés és az öröm csökkenése
3. az étvágy változása, súlycsökkenés vagy súlynövekedés
4. alvászavar, álmatlanság vagy fokozott alvásigény
5. nyugtalanság, agitáltság vagy gátoltság érzése a mindennapi tevékenységekben
6. állandó fáradtság
7. értéktelenség érzése, súlyos bűntudat, nem igazolható önvádlás
8. csökkent gondolkodási képesség, összpontosítási és döntési képtelenség
9. visszatérő gondolatok a halálról.

Major depresszív zavar akkor diagnosztizálható egy betegnél, ha a depressziós epizód miatt legalább két héten át cselekvőképtelen, illetve a depressziónak legalább öt olyan - az előbbiekben felsorolt - tünete van jelen, amely nem tulajdonítható gyógyszerhatásnak. A depresszió visszatérő, ha a beteg egy éven belül legalább három epizódot élt át. A depresszió szezonálisnak számít, ha az évszakok változásának függvényében alakul ki; az őszi, illetve a téli jelentkezés különösen gyakori. Ha a depressziós tünetek között a lehangoltság uralkodik, akkor melankóliásnak, ha a mozgás teljes hiánya, akkor katatónnak nevezzük. Ugyancsak külön diagnózisnak számít a posztpartum depresszió, amely a szülést követő négy hétben lép fel.

Amennyiben a beteg állapota nem tesz eleget a fenti diagnosztikus feltételeknek, életvitele kevésbé befolyásolt, de hangulata nyomott, a disztímiás zavar diagnózist kapja. Az enyhe lehangoltság mellett megtalálható két-három depressziós tünet, és ezek nem ritkán két-három évig is fennállhatnak. Ha a disztímiás zavar major depresszióhoz vezet, kettős depresszióról beszélünk.
Kezelés:
Az oki tényezők magyarázatait követve elmondhatjuk, hogy a depressziónak számos terápiás lehetősége létezik. A terápiás célkitűzés gyakorlatilag minden esetben ugyanaz: a tünetcsoportok kezelése, a visszaesés megelőzése és a kognitív - az észlelő és megismerő - funkciók sérülékenységének csökkentése. Az orvosok a depressziót az életveszélyes állapotok közé sorolják, mert hatékony kezelés nélkül könnyen veszélyeztető állapot alakulhat ki; a beteg akár önmaga ellen fordíhatja elkeseredettségét, akár környezetét is veszélyeztetheti. Ha a beteg öngyilkossággal fenyegetőzik, lehangoltsága önellátási képtelenséghez vezet, önelhanyagolása súlyos mértéket ölt, minden esetben a kórházi kezelés mellett érdemes dönteni. Ez akkor is érvényes, ha olyan diagnosztikai kérdések merülnek fel, amelyek kórházi kivizsgálást tesznek szükségessé.

A biokémiai megfontolásokat figyelembe véve a gyógyszeres kezelés elsősorban a neurotranszmitterek felborult egyensúlyának helyrebillentésére törekszik. Az antidepresszív szereknek ma már széles skálája létezik. A klinikai gyakorlatban használatos gyógyszerek mindegyike a központi idegrendszer szerotonin-, noradrenalin- vagy dopamin-anyagcseréjét befolyásolja, többnyire fokozza. A triciklikus antidepresszánsok mind a pszichés, mind a testi tüneteket enyhítik, jelentőségük azonban egyre csökken. A MAO-bénítók csoportja megakadályozza a noradrenalin lebontását, ezért annak szintje megnő a vérben, és ez enyhíti a depressziós tüneteket. Az SSRI (szelektív szerotonin-visszavétel gátló) típusú készítmények, amelyek ma már az első választandó szereknek tekinthetők, a szerotonin aktivitására hatnak kedvezően. Az ún. SNRI típusú készítmények szelektíven gátolják a noradrenalin visszavételét. Ma már léteznek kettős hatású szerek, amelyek az antidepresszívumok külön csoportját képezik. Az ezektől eltérő hatásmechanizmusú készítmények az egyéb kategóriába sorolandók. Az új szelektív szerek már nem fokozzák az alkohol hatását, nem rontják a figyelmet és a mozgásos koordinációt, mint az autóvezetést, és a legtöbb gyógyszerrel kombinálhatók. Ha a depressziós beteg tüneteit a szorongás uralja, a kezelést szorongáscsökkentővel egészítik ki, más esetben nyugtató hatású antidepresszánst kell választani.

A gyógyszeres kezelésnél lényeges említeni, hogy a hatásuk lassan, 2-4 hét alatt áll be, mellékhatásaik viszont azonnal jelentkeznek. Ezért fontos, hogy a gyógyszerszedést nem szabad önhatalmúlag, a javulás beállta előtt abbahagyni, valamint, hogy a páciensek kellő tájékoztatást kapjanak a gyógyszerszedést kísérő tünetekről: az esetek egy részében a szexuális vágy és a vizeletvisszatartás képessége csökken, hányinger, szédülés, nyugtalanság léphet fel. Gyakori mellékhatás a szájszárazság és az álmatlanság. Az első két hétben legfeljebb a nehezen tolerálható mellékhatások miatt indokolt gyógyszert váltani, hatástalanság esetén viszont a gyógyszerszedés folytatásának 4-6 héten túl nincs értelme. A sikeres antidepresszáns kezelést minimum 6, de optimális esetben 9-12 hónapig kell folytatni teljes terápiás adagban. Amennyiben a terápiát abba kell hagyni, az csak fokozatosan történhet.

Egy depressziós epizód után a következő megjelenésének esélye 60-85%, amelyet a fenntartó kezelés 10-25%-ra csökkent. A fenntartó kezelést az első depressziós epizód után legalább 6 hónapig, több epizód esetén évekig kell folytatni. Fenntartásra minden esetben az életvitelt lényegesen nem befolyásoló szelektív szert indokolt választani.

Az elektrokonvulzív terápia (ECT) használata visszaszorult, de még mindig jelen van a terápiás palettán. Olyan esetekben választják, amikor a veszélyeztető állapotok miatt gyors eredményre van szükség, vagy a depresszió más kezelésre nem reagál. A fényterápiát elsősorban szezonális depresszió kezelésére használják. Az alvásmegvonás az enyhe és a középsúlyos depressziókban alkalmazható jó hatással.

A biológiai módszerek mellett számos pszichoterápiás lehetőség áll a beteg rendelkezésére. A pszichodinamikus irányzat szabad asszociációs módszer segítségével tárja fel a depresszió mélyén gyökerező problémákat, célja a beteg függőségigényének folyamatos csökkentése és felvértezése a veszteségekkel és kudarcokkal szemben. A viselkedésterapeuták az örömteli élethelyzetek biztosításában segítenek, megerősítik a nem depressziós viselkedést úgy, hogy figyelmen kívül hagyják a kliens lehangolt megjegyzéseit, és fejlesztik a beteg szociális készségeit. A kognitív pszichoterápia célja a beteg pozitív megnyilvánulásainak elősegítése saját magával szemben, a depresszióra jellemző az automatikus gondolatok érvénytelenítése és a negatív hozzáállás megváltoztatása. Az interperszonális pszichoterápia szerint négy olyan, az emberi kapcsolatokat érintő problémakör van, amely depresszióhoz vezethet: a gyász, a szerepek eltérő értelmezése, a szerepváltás - mint a szülés vagy a válás - és a kapcsolatokat jellemző "szociális sutaság". A terapeuta az ülések során szembesíti a beteget viselkedésének másokra gyakorolt következményeivel.
Gyógyulási esélyek:
A vizsgálatok többsége arra enged következtetni, hogy a legjobb eredmény a különböző terápiás módszerek - általában a gyógyszeres kezelés, a kognitív és az interperszonális terápia - valamely kombinációjával érhető el, és ez eredményesebb, mint bármely módszer önálló alkalmazása. A Hamilton-féle depresszióértékelő skála alkalmazásával megállapították, hogy mindhárom kezelési módszer az esetek 60%-ban felszámolta a depressziós tüneteket. Amerikai vizsgálatok szerint az első négy hétben a hangulatjavító gyógyszerek tűntek a leghatékonyabbaknak, de a vizsgálat végén a pszichoterápiák - mind a kognitív, mind az interperszonális terápia - szorosan felzárkóztak. Érdemes megemlíteni, hogy a kognitív terápia bizonyult a legeredményesebbnek a visszaesés megakadályozása szempontjából.

A beteg gyógyulásának esélyeit nagymértékben növeli a család segítő jelenléte. Talán legfontosabb szerepük a depresszió lehetőségének felismerésében van, hiszen a beteg - épp a motivációinak elvesztése miatt - nem valószínű, hogy rászánja magát az orvoshoz fordulásra. Hasonlóan nagy szerepet kapnak a hozzátartozók abban is, hogy ellenőrizzék a beteg gyógyszerszedési szokásait és támogassák a terápiákon való megjelenését. Fontos, hogy környezete türelemmel és pozitívan forduljon a beteg felé, ellensúlyozza annak negatív én- és jövőképét.